Margaret Mahler

És akkor következzen egy nagy kedvenc: Margaret Mahler, aki a fejlődési énpszichológia képviselője. Elméletének egyik alappillére a hartmann-i énpszichológia. A klasszikus freud-i elmélet szerint az ösztönénnel, vagyis az id-del születünk, és később ebből fejlődik ki az ego, az én, hogy közvetítsen az ösztönén szükségletei és a külső szabályok között. Az ösztönénből tehát konfliktusok útján differenciálódik az ego. Ezzel szemben az énpszichológia képviselői azt vallják, hogy az ego nem az id-ből differenciálódik. Velünk született én-magok vannak, vagyis genetikailag belénk van kódolva, hogy az énfunkciók, úgy, mint észlelés, memória, racionális gondolkodás, kialakuljanak. Minden konfliktus nélkül, optimális körülmények között ezek a magok elkezdenek fejlődni. Nem a tökéletes, hanem az „elég jó”, az elvárható, az „optimálisan elvárható környezet”, és egy idegrendszeri érettség együtthatása révén ezek a magok elkezdenek fejlődni. A mahleri elmélet másik előfutára Spitz volt, aki Hospitalizmus c. munkájában elsőként hívta fel a figyelmet az érzelmi kötődésre.

 

Mahler a csecsemő pszichológiai születésének nevezte azt az első három éves folyamatot, amely a csecsemő, majd kisgyermek fejlődését jellemzi, és amely értelemszerűen nem esik egybe a biológiai születéssel. Az individuum születése egy hosszabb és bonyolultabb folyamat.

 

A pszichológiai születés négy fázison keresztül történik, ebből a harmadik további három alszakaszra bomlik.

 

Az autizmus időszaka a születéstől kb. 1,5-2 hónapos korig tart. Ebben az időszakban autisztikus a csecsemő, hiszen nincs még semmiféle tárgykapcsolati viszonyulása kifelé. Ez egy kapcsolat, kapcsolódás nélküli időszak. A csecsemő egy többé-kevésbé zárt pszichológiai rendszert képez. Egy alvásszerű, ábránd állapot jellemzi, átmenet az intrauterin és extrauterin élet között, alvás és ébrenlét között. Az újszülött nem kapcsolódik a másikhoz, csak és kizárólag reflexek révén. Ugyanúgy reagál még az élő és élettelen dolgokra, nem képes az emberi és nem emberi ingerek szétválasztására. Mahler még egyirányúnak feltételezte a kapcsolatot, amely a szülőtől irányul a gyerek felé. Ma már azt mondjuk, hogy „kompetens a csecsemő”, vagyis igenis szociális készségekkel születik, és a kezdetektől aktívan részt vesz a kapcsolat formálásában.

A második szakasz, a szimbiózis szakasza: 1,5-2 hónapos kortól 6 hónapos korig tart. Ebben az időszakban a csecsemő kezd homályos tudást kialakítani a körülötte lévő tárgyról, az anyáról, ami egyrészt az idegrendszeri érés, másrészt a sokasodó tapasztalatok következménye. Kialakul az anya-gyerek duálunió, a gyerek úgy kezd viselkedni, mintha omnipotens, mindenható lenne. Nagyon fontos az anya-gyerek közötti illeszkedés, a kölcsönös illeszkedés, mert ez kell ahhoz, hogy a szimbiózis jól működjön. A szükségleteket jobban ki lehet elégíteni, ha van szimbiózis. Nem jó, ha az anya másképp reagál a gyermek szükségleteire, és nem jó az sem, ha tulajdonképpen az anya szükségletei mentén történik a kielégítés. A szimbiózis egy nagyon jó időszak az anyának is. Azonban, ha túlságosan a szabályok, és a napirend szerint történik a nevelés, az éppen azt jelenti, hogy az anya nem tudja magát átadni a szimbiózisnak. Tart egy akkora távolságot, hogy ne érezze azt: elnyeli a szimbiózis. Később okozhat még problémát az is, ha az anya nem akarja kiengedni a gyereket a szimbiózisból.

Érdemes megjegyezni, hogy míg régebben az apák kirekesztődtek ebből a szimbiózisból, ma már sok apa jobban bevonódik a gyerekkel való törődésbe, így kialakulhat hármuk között is a szimbiózis.

 

(folyt. köv hamarosan)

Az énpszichológia irányzata

HEINZ HARTMANN 

Hartmann elmélete nehezebben érthető, kevésbé populáris, ezért csak néhány gondolatot terveztem bemutatni.

 

A klasszikus freudi fejlődéskoncepciót az ösztöntan felől boncolgatva az énanalitikusoknak nevezett pszichoanalitikusok kezdték ki. Közülük is Hartmann volt, aki elsőként vetette fel, hogy az „én” (ego) nem csak az ösztönén (id) származéka, hanem énmagok formájában, az ösztönénnel együtt már születésünktől fogva létezik (differenciálatlan fázis). Az ego egy része végig kapcsolatban marad az iddel, ezáltal tud majd működni a konfliktusos szférában. Az ego örökletes, mindenki számára adott tényezőkkel, azaz veleszületett pszichés apparátussal (primer egofunkciókkal) rendelkezik. Ilyen veleszületett primer egofunkció a percepció, a nyelv, a logika, a megértés, a tanulás, a motoros fejlődés, az önkontroll és minden olyan funkció, amit éber állapotban csinálunk. Ezek a veleszületett készségek közvetítik a gyerek és a környezete közötti interakciót. A funkciók a biológiai éréssel és a fejlődéssel párhuzamosan alakulnak, a konfliktusmentes szférában, az egoenergiák segítségével. Ezek a konfliktusoktól függetlenül fejlődő funkciók hozzák létre az ego primer autonómiáját, mely fogalom azt a feltételezést is magában rejti, hogy ezek az énfolyamatok közvetlenül is kielégüléshez vezetnek, megalapozva a hatékonyság érzését. A konfliktusmentes énszféra (ez a funkciók összefoglaló neve) és az ego primer autonómiája együtt látják el a megfelelő alkalmazkodást és az integratív, szintetizáló, önfenntartó feladatokat.

Hartmann beszél még az ego szekunder autonómiájáról, ami olyan tevékenységek funkcióváltásai révén jön létre, melyek korábban a konfliktusok hatására alakultak ki, de később relatíve független és automatikus folyamattá alakulhattak át, így az eredetitől eltérő tevékenységet is képesek szolgálni (pl. szexuális motiváció elhárításából kíváncsiság, tudásvágy).

Az énerő fogalma jelzi az egofunkciók integráltságának fokát, és hogy az ego mennyire bírja rendszabályozni az ösztönént. 

Hartmanni fogalom még az általánosan elvárható környezet, melynek meglétekor az egofunkciók elérhetik működésük maximumát. Ez a fogalom az aktuálisan jelen lévő szülők szerepének fontosságát hangsúlyozza. Elmélete kialakításakor tehát a környezeti körülmények, és az érési folyamatok személyiségfejlődésre gyakorolt hatását is figyelembe vette.

Fejlődési vonalak

Anna Freud

Sigmund Freud gyermeke, aki követte apja útját. Melanie Klein mellett (róla majd egy másik alkalommal írok), őt tekintik a pszichoanalitikus gyermekpszichológia megalapítójának.

Elméletének magját a gyermekkori fejlődés képezi. Elgondolásában apja libidófejlődési modelljéből indul ki, de a fejlődési lépések alakulásában nagyobb szerepet tulajdonít az érési és a környezeti tényezők interakciójának.

„Fejlődési vonalak”-ról beszél, melyek a személyiség egyedi struktúrái és ösztönfejlődési útvonalai. Ezek a fejlődési vonalak módot nyújtanak a gyermek érzelmi érettségének vagy éretlenségének értékelésére.  A fejlődési egyenetlenségek a pszichiátriai zavarok rizikófaktoraiként tekinthetők. Az egyén képes arra, hogy egy fejlődési vonal mentén átmenetileg visszalépjen annak érdekében, hogy valamilyen új kihívással megbirkózzon, majd ismét előrelépjen.

Kezdetben 6 fejlődési vonalat dolgozott ki, ezek közül a legalapvetőbb: a dependenciától az érzelmi függetlenségig és az érett tárgykapcsolatokig elnevezésű. Ez a vonal az anya-gyerek kapcsolat megfigyelhető változásait írja le, a későbbi kapcsolatokhoz mintát teremtő belső tárgykapcsolati reprezentációk fejlődése mentén.

Kezdetben a csecsemő még nem fedezi fel anyjától való elkülönültségét, így önmagát anyja részeként éli meg. Ezzel párhuzamosan az anya is saját pszichológiai részeként éli meg a csecsemőt, ami számára nehezen feladható tapasztalat, és ezért csak fokozatosan kezdi érzékelni a csecsemő egyéniségét és elkülöníteni a sajátjától. Ebben a stádiumban jelenik meg az anya távollétében a szeparációs szorongás.

A második stádiumban a csecsemőt parancsoló testi szükségletein alapuló, ún. rátámaszkodó tárgyszükségletei igény jellemzi. A gyerek ekkor jó és rossz anyaképet alakít ki magában, a szükségletek kielégítettségi mértéke mentén.

A harmadik stádiumban a gyerek konzisztens anyai reprezentációkat alakít ki, amelyeket már az ösztön kielégülésektől függetlenül képes fenntartani. Képessé válik teherbíró, csalódásokat és frusztrációkat is elviselő kölcsönös kapcsolatok fenntartására, és a belső anyai reprezentációk stabilizációja lehetővé teszi az anyától való hosszabb elkülönülést. A túl korai szeparáció Anna Freud szerint aláássa a tárgyállandóság kialakulását, ami épp a szeparáció elviselésének képességét veszélyezteti.

A negyedik stádiumban a totyogók mindenkivel szemben szélsőségesen pozitív és negatív érzelmeket élnek meg. Az ambivalencia normális jelenség ebben az életkorban, olyan készségek megjelenésének köszönhetően, amelyek lehetővé teszik a gyermek függetlenedését és az anya viszonylagos visszahúzódását. A gyermek konfliktust él meg a függetlenedési igénye és az állandó anyai figyelem megtartásának vágya miatt.

Az ötödik stádiumban az ellenkező nemű szülő kisajátítására irányuló törekvés és az azonos nemű szülő iránti féltékenység és rivalizálás jellemző. A gyerek felismeri, hogy vannak a szülők közötti kapcsolatnak olyan aspektusai, amelyekből ő ki van zárva, és hogy mindkét szülő látja az ő másik szülővel való kapcsolatát is. E kapcsolati háromszög-helyzet elviselése a gyermeki én jelentős mértékű érettségét követeli meg. A konfliktusok helyénvalók ebben a fázisban, azok teljes elmaradása fejlődési deficitre utal.

A hatodik stádiumban: az ösztönerők nyomása csökken, megindul a libidó áthelyeződése a szülőkről a gyermek társas környezetének más szereplőire, mint pl. a tanárokra. E stádium zavara az iskolai feladattól való visszahúzódáshoz és a kortárscsoportokba való beilleszkedés zavarához vezethet.

A hetedik stádium az elő-serdülőkori lázadás ideje, melyet Anna Freud regresszióként értelmezett. A regresszió következtében felélednek a kisgyermekkori fantáziák, és felerősödnek az intrapszichés konfliktusok. A szülőktől való visszahúzódás segítséget jelent e konfliktusok kezelésében, mivel megkönnyíti az infantilis, incesztuózus vágyak megtagadását.

A nyolcadik stádium a serdülőkor ideje, mely az én küzdelmét mutatja a feltörő szexuális és agresszív ösztönök uralásáért. Az egyén mindenek feletti belső küzdelmet folytat azért, hogy a szülőkhöz való érzelmi kötődését új tárgyak felé irányítsa. Az elvesztett gyermeki jellegű szülőkapcsolat meggyászolását követően jelennek meg a párkapcsolatok, s áll ismét helyre, immár új alapokon, a szülőkkel való kapcsolat.

 További fejlődési vonalak, immár részletezés nélkül: a szopástól a racionális evési szokásokig, az ürítési funkciók szabályozatlanságától a hólyag- és végbélkontrollig, a saját testtel kapcsolatos gondatlanságtól a felelős testápolásig, az egocentrizmustól a szociális partnerkapcsolatokig.

Anna Freud szerint még súlyos gyermekkori trauma is reverzibilis lehet. A gyermeknek óriási rugalmasságot tulajdonított, rendkívüli öngyógyító képességgel, ami lehetővé teszi az átmeneti deviációt követő normál fejlődési útvonalra való visszatérést.

Szorongás modelljében különbséget tett a belső világból eredő félelem és az objektív szorongás, így a gyermek szüleitől vagy a külső világ egyéb vonatkozásaiból származó félelem között. Feltételezte, hogy a gyermekkori szorongásformák bizonyos fejlődésen mennek keresztül. Az archaikus csecsemőkori szorongásformák lecsendesülnek, ha a gyermek elég megnyugtatásban részesül, és ha az énfejlődés lehetővé teszi a realitás felé fordulást. Az ösztönkésztetések feletti kontrollt megkövetelő tárgy belsővé tételéből származik a tárgy szeretetének elvesztésétől való félelem. Míg a korai tárgyvesztéstől való félelem a megsemmisülés vagy a teljes tehetetlenség érzésében ölt testet, addig a szeretet elvesztésétől való félelem a büntetéstől, az elhagyatástól vagy valamilyen természeti katasztrófától való félelemként jelenik meg. Ezek a szorongásformák extrém módon felerősödhetnek belső konfliktusok vagy a szülőkkel való nehezen feloldható konfliktusok esetén.

A fallikus fázisban a kasztrációs szorongás a műtéti beavatkozásoktól, a betörőktől, kísértetektől való félelmekhez vezet, minden olyan helyzetben, amely felerősíti az ödipális konfliktust.

A szégyenérzet és a hozzá kapcsolódó szociális szorongás megjelenését Anna Freud a korai iskolai évekhez kötötte, a társas kapcsolatok számának megnövekedése miatt. A felettes-én teljes kifejlődésekor a szégyenérzet miatti szorongás bűntudatba fordulhat. Meg volt győződve róla, hogy a gyermeki szorongások természete jól jelzi a gyermek fejlődési sajátosságait. Úgy gondolta, hogy e szorongásformák sorsa a gyermeki védekezésmódok fejlettségén múlik. Megfelelő védekezések hiányában a szorongás elöntheti a gyermeket, és pánikállapotokra, szorongásos rohamokra való hajlam alakulhat ki.

Csendszünet

Éppen öt hónapja, hogy nem írtam egyetlen sort sem itt a blogomban... Rettenetesen hosszú idő ez, semmiképpen nem szerencsés egy ilyen fajta kommunikáció esetében. A késztetés sokszor megvolt, és mégis a hétköznapok nagyon elnyeltek. Azt hiszem a legnagyobb kihívást az új egyetemen való helytállás jelentette, annyi feladatot rótt rám, amely már nem hagyott teret oly kedves kedvteléseknek. No, de akkor jöjjön a folytatás, holnap jelentkezem egy újabb bejegyzéssel, viszont kicsit elkanyarodva a szakdolgozatomtól, a személyiségfejlődés stukturális és tárgykapcsolat elméletei felé veszem az irányt. Nézzétek ezt el nekem, szerelmese vagyok ezeknek az elméletalkotóknak. Ígérem a szakdolgozati vonalam sem marad befejezetlenül.

Pszichés jóllét, kötődés, érzelemszabályozás

 

Hosszabb szünet után jelentkezem ismét. Ennyi személyeset engedjetek meg nekem: azon szerencsések közé tartozom, aki a nyár nagy részét a Balatonnák töltötte, és a visszatérés a hétköznapokba megterhelő és cseppet sem zökkenőmentes. Talán most kezdek magamhoz térni néhány hét után, és így már tudok időt szakítani a számomra kedves dolgokra is. Ráadásul az előző bejegyzésemben egy kis kitérőt is tettem, elkanyarodtam a szakdolgozati témámtól és egy könyvet ajánlgattam nektek. No, de akkor most térjünk vissza a kályhához.

A szülővé válás nehézségeit, a megélés egyéni különbségeit kezdtem boncolgatni. Ezen átmeneti időszakot krízisnek neveztem és elöljáróban megemlítettem annyit, hogy a krízis súlyosságát feltehetőleg nem életkori, anyagi, stb. tényezők befolyásolják, hanem a felnőttkori kötődési minta, illetve ezen keresztül elsősorban az érzelemszabályozás mikéntje. Nézzük meg ebben a bejegyzésben kicsit közelebbről ezeket a fogalmakat.  

Amikor még csak a szakdolgozaton ötleteltem, komoly kihívást jelentett számomra, hogy magát a krízist hogyan lehetne mérhetővé tenni? (Muszáj volt, mert ettől lesz tudományos a pszichológia…) Bár nem mindenki értett ezzel később egyet, a konzulensemmel arra a döntésre jutottunk, hogy a pszichés jóllét lesz az a bizonyos fogalom, melyet mérni fogunk. A kérdés tehát ekkor már így hangzott: az első gyermek születését követően, milyen nemek és milyen egyének közötti különbségek vannak a pszichés jóllétben és természetesen, hogy ezeket a különbségeket mi okozza? Na de mi is ez a pszichológiai fogalom, hogy pszichés jóllét? A szakirodalom is komoly definíciós problémákkal küzd: boldogság, élettel való elégedettség, pozitív pszichés működés – mint lehetséges meghatározások. Egy Ryff nevű emberke nevéhez fűződik a pszichológiai jóllét modell, és egy mérőeszköz kifejlesztése a pszichés jóllét mérésére. Anélkül, hogy ebbe túlságosan belemennék, 6 alskálán mér ez a kérdőív, melyek neve szerintem igencsak beszédes: autonómia, környezet feletti hatalom, személyes fejlődés, pozitív kapcsolatok másokkal, célok az életben és önelfogadás.

Nos, tehát eddigre megvolt, hogy mit is fogok mérni, és mivel, már csak az volt a kérdés, hogy mitől függ a krízis súlyossága. Ahogy már említettem a feltevés az volt, hogy a felnőttkori kötődési mintától és az érzelemszabályozás mikéntjétől.  

Kötődés? Akinek gyereke van, biztosan hallotta ezt a ma oly népszerű fogalmat. Az anyák feje felett ott lebeg, hogy mi mindent kell megtenniük azért, hogy a gyermek biztosan kötődjön: úton-útfélen hallani a szoptatás fontosságáról, az azonnali mellre helyezésről, a születést követő szeparációról, a 7-9 hónap között megjelenő szeparációs szorongásról. Miről is van szó? Nézzük ezt meg dióhéjban. A kötődés elmélet megalkotása John Bowlby angol pszichiáter nevéhez fűződik, aki szerint a csecsemő célja az elsődleges gondozóval való szoros kapcsolat kialakítása, mert ez a személy nyújt számára biztonságot és védelmet a fenyegető veszélyforrásokkal szemben. Ennek a kapcsolatnak a kialakulása azért fontos, mert itt tapasztalja meg elsőként azt, hogy másoktól mit várhat el, illetve hogyan tud hatni másokra, és ez mint egy belső munkamodell a későbbi szociális kapcsolatok alapját jelenti, továbbá itt tanulja meg azt is, hogy későbbi intim kapcsolataiban mit várhat a másik féltől. Jóllehet a kötődés gyermekkorban jön létre, a fogalom messze túlmutat ezen időszakon. Maga a kötődési mechanizmus, illetve annak funkciója nemigen változik, csak maga a kötődési személy. Serdülőkorban a szülő megmarad mindvégig fontos kötődési személynek, annak ellenére, hogy a kötődési funkciók javarészt a kortársakra és elsősorban a szerelmi partnerre helyeződnek át. A kötődési személy kilétében tehát jelentős változás zajlik a felnőtté válás folyamán, de a kötődés funkciója változatlan marad: a kötődési személy jelenti a biztonságos kiindulási alapot a világ felfedezéséhez, és védelmet, érzelmi támaszt nyújt a kihívások idején. A gyermek kötődési típusa az Ainsworth-féle úgynevezett idegen helyzet teszttel vizsgálható a gyermek 18 hónapos korában. Ennek alapján három típusba sorolhatóak a gyerekek: biztonságosan kötődő, bizonytalan elkerülő és bizonytalan ambivalens. Később egy rendezetlen/dezorganizált kategóriával egészült ki a lista. A felnőttkori kötődés vizsgálata Hazan és Shaver nevéhez fűződik, akik a kötődési elméletet egy keretként használták a felnőtt szerelmi kapcsolatok megértéséhez. Az Ainsworth-i tipológiák alapján ők is három  kötődési típust határoztak meg:  biztonságos, elkerülő, szorongó. Én azonban ennek a kérdőívnek egy továbbfejlesztett változatát használtam (Collins és Read nevéhez fűződik), ahol a korábbi típusok helyett egy másfajta kategorizációt alkottak. A Közelség faktor annak mértékét jelöli, amennyire az egyén kényelmesen érzi magát mások közelségében és intimitásában. A Függés faktor annak mértékét jelöli, amennyire az egyén elhiszi, hogy mások a rendelkezésére állnak, ha szükséges. A Szorongás faktor pedig annak mértékét jelöli, amennyire az egyén szorongva éli meg az elhagyatottság, elutasítottság gondolatát.

De miért is fontos ez nekünk? Bizony azért, mert a kutatások szerint kapcsolat van a felnőtt kötődés és az érzelmi jóllét között. Vagyis itt lehet a válasz egyik része a kérdésünkre. Az, hogy ki hogyan éli meg a szülővé válást, kinek mennyire megterhelő érzelmileg ez az időszak, az részben a felnőtt kötődési mintától függ. Majd meglátjuk, hogy a kutatásomban én is hasonló eredményeket kaptam-e. 

És akkor nézzük a másik vizsgált tényezőt, az érzelemszabályozást. Számos szerző szerint a gyermek közelségkeresési sikere fordítódik le érzelemszabályozó stratégiákba, vagyis a kötődési személy elérhetősége kritikus szerepet tölt be az érzelemszabályozás egyéni különbségeinek kialakulásában. A szakirodalom szerint beszélhetünk ugyan tudatos érzelemszabályozásról, mégis ezen folyamatok jelentős része automatikusan zajlik, és a szerzők szerint ez utóbbiak gyökerét jelentik a kötődési kapcsolatok.

Az ennek mérésére alkalmazott mérőeszközöm az Érzelemszabályozási Nehézségek Kérdőív volt (Gratz és Roemer). Ez a kérdőív 6 alskála mentén mér: Érzelmi válaszok elfogadhatatlansága (megtapasztalt negatív érzelmekre intenzív negatív érzelmekkel reagál); A célvezérelt viselkedés fenntartásának nehézségei (mennyire tapasztal nehézségeket a megkezdett feladatok véghezvitelében); Impulzuskontroll nehézségek (negatív érzelmek fellépésekor mennyire nehéz a viselkedését szabályozni); Érzelmi tudatosság hiánya (mennyire figyel az érzelmi jelzéseire, ill. mennyire ismeri el fontosnak azokat); Érzelemszabályozási stratégiákhoz való korlátozott hozzáférés (negatív érzelmek felbukkanása esetén ez az állapot mennyire hosszantartó);  Érzelmi tisztaság hiánya (mennyire tudja azonosítani az éppen átélt érzelmeket).

Általánosságban elmondható, hogy az érzelmeiket elnyomó személyek kevésbé elégedettek mind magukkal, mind a kapcsolataikkal, pesszimistábbak a jövőt illetően, hajlamosabbak a depresszióra, jelezve egy átfogóan problémás pszichés jóllétet. Vagyis a szakirodalom szerint bizony az érzelemszabályozási deficitek is magyarázzák az alacsonyabb pszichés jóllét értékeket.