Susan Forward Mérgező Szülők című könyvét ajánlom az igazán
bátraknak. Bevallom életem eddigi legnehezebb olvasmánya volt. A
pszichológiában sokat emlegetünk egy kifejezést, hogy a dolgok, emberek, akkor
találnak meg minket, amikor annak éppen itt van az ideje. Mikor ezt a könyvet
olvastam kínkeservesen, arra gondoltam, talán korai, nem most van itt az ideje,
még nem vagyok rá elég érett. Másik oldalon viaskodtam magammal, biztosan csak
menekülés, mint oly sokan, én se szívesen nézek szembe szüleim hibáival. Voltak
részek, ahol pedig az anya szólalt meg bennem és azért kaptam fel a fejem, hogy
úristen, csak nem voltam ilyen/nehogy ilyen legyek a gyermekemmel. Borzasztóan lassan haladtam,
mint még életemben soha, de csak elolvastam. A szerző szerint amúgy ez nem baj,
nem a tempó a lényeg, hanem a haladás.
Ebből a könyvből gondoltam egy kis ízelítőt megosztani most veletek.
A könyv egyik alapgondolata, hogy a mérgező szülők
gyermekeinek önértékelése sérül, ráadásul kevesen veszik észre, hogy a
gyerekkori sérelmeknek, és itt nem kell nagy dolgokra gondolni, legyen szó csak
az állandó kritikákról, szóval, hogy ezek és a felnőttkori problémák, pl. váratlan
kitörések, dührohamok, vagy a házastárs állandó kritizálása között összefüggés
lehet. És félreértés ne essék, nincsen tökéletes szülő, természetes, hogy
olykor bármelyikünk rákiabál a gyerekre, vagy éppen finoman megüti a fenekét,
ha sokadszorra csinál önmagát veszélyeztető cselekvést. Ma a pszichológiában a
már említett Winnicott nyomán „az elég jó szülő” fogalmát használjuk. Vagyis az
a jó szülő, ha lehet ezt így mondani, aki több jó élményt nyújt a gyermekének,
mint rosszat. Tehát csak akkor van a baj, ha a szülő negatív viselkedése
állandóan vagy túlnyomórészt van jelen a gyerek életében, mert akkor az
óhatatlanul sérül. A szerző erre a szülő típusra használja a mérgező
kifejezést. A szerző szerint a mérgező szülők felnőtt gyermekei, a mérgezés
típusától függetlenül szinte mindig ugyanazon tünetektől szenvednek. Melyek
ezek? Sérült önértékelés, ami könnyen vezet önpusztító viselkedésformákhoz.
Továbbá értéktelennek, szeretetre méltatlannak érzik magukat. Mindez abból
fakad, hogy az ember gyerekként, de még felnőttként is önmagát hibáztatja, ha a
szülők nem úgy viselkedtek vele, ahogy kellett volna. Ha pl. valamelyik szülő
verte a gyermeket, a gyerek hajlamos azt hinni, hogy ő volt a rossz és ezért megérdemelte.
A bűntudat érzésével ugyanis még mindig könnyebb megbirkózni, mint azzal a
tudattal, hogy az apámban, vagy az anyámban, nem lehet megbízni. A felnőttként
továbbvitt bűntudat pedig lehetetlenné teszi a pozitív énkép kialakítását,
mindez pedig egyenes út az önbizalomhiányhoz és a csökkentértékűség érzéséhez, és
gondolom nem kell mondanom, hogy ez az élet minden területére kihat.
A könyvben számos kérdés van felsorakoztatva, melyek alapján
ki-ki maga eldöntheti, hogy a könyv mennyiben való neki, vagyis bármilyen
tekintetben mérgezőek voltak-e a szülei. Ami pedig nagyon is megnyerő volt
számomra, hogy nem azt kínálja a könyv, hogy majd így, meg úgy az akár nyugdíjas
korú (vagy esetleg már nem beszámítható, netán halott) szülők megváltoznak. A
szerző kulcsmondata, hogy azért nem vagyunk felelősek, amit védtelen gyerekként
a szüleink velünk tettek, de azért igenis, hogy ezekkel szembenézzünk, és saját
magunkban kezdjünk valamit a hatásukkal. Ami lássuk be nem könnyű. Először is
meg kell szabadulni az elhárító mechanizmusoktól, azután érezhetünk dühöt, szorongást,
fájdalmat, zavart, sőt akár a gyász érzését is.
A könyv első részében a mérgező szülők típusait sorolja fel,
részletesen tárgyalva, esetekkel gazdagítva a leírást, a hatásokat, stb. Nem
áll módomban itt részletesen bemutatni az egyes típusokat, és nem is ez volt a
bejegyzés célja, ezért csak felsorolom az egyes mérgező szülő típusokat. Aki
valamelyikben szüleire ismer, talán kezébe veszi a könyvet, és akkor már nem
volt hiábavaló. Szóval a sor: (1) Istenszerű szülők (ezek a tökéletesnek hitt
szülők); (2) Az alkalmatlan szülők (akik minden jó szándékuk ellenére ilyenek,
nem akartak ugyan fájdalmat okozni, mégis azt tették, pl nem törődtek a
gyerekkel, mert csak saját magukkal voltak elfoglalva); (3) Irányító szülők
(akik még ma sem hagyják, hogy a már felnőtt „gyermek” a saját életét élje);
(4) Az alkoholisták (ahol természetesen jellemző a tagadás, vagyis mindenki úgy
csinál mintha a családban nem lenne alkoholista); (5) A szavakkal verők; (6) A
testi erőszaktevők; (7) A szexuális erőszaktevők.
Mindezek után, a második részben kerül sor a viselkedés
technikák ismertetésére, melyekkel kikerülhetünk a mérgező szülők befolyása
alól.
Érdekességképpen mondom, hogy a szerző a könyv megírásakor
kiválasztott eseteknél egyáltalán nem kirívó esetek után kutatott, hanem a
munkája során előfordult mindennapos történeteket sorakoztatott fel. Nos,
számomra ez a legmegdöbbentőbb… Messze nem gondolom ugyanis, hogy a magyar
gyermekek életében mindezek kevésbé fordulnának elő. Sőt…
