Hosszabb szünet után jelentkezem ismét. Ennyi személyeset engedjetek meg nekem: azon szerencsések közé tartozom, aki a nyár nagy részét a Balatonnák töltötte, és a visszatérés a hétköznapokba megterhelő és cseppet sem zökkenőmentes. Talán most kezdek magamhoz térni néhány hét után, és így már tudok időt szakítani a számomra kedves dolgokra is. Ráadásul az előző bejegyzésemben egy kis kitérőt is tettem, elkanyarodtam a szakdolgozati témámtól és egy könyvet ajánlgattam nektek. No, de akkor most térjünk vissza a kályhához.
A szülővé válás
nehézségeit, a megélés egyéni különbségeit kezdtem boncolgatni. Ezen átmeneti
időszakot krízisnek neveztem és elöljáróban megemlítettem annyit, hogy a krízis
súlyosságát feltehetőleg nem életkori, anyagi, stb. tényezők befolyásolják,
hanem a felnőttkori kötődési minta, illetve ezen keresztül elsősorban az
érzelemszabályozás mikéntje. Nézzük meg ebben a bejegyzésben kicsit közelebbről
ezeket a fogalmakat.
Amikor még csak a
szakdolgozaton ötleteltem, komoly kihívást jelentett számomra, hogy magát a
krízist hogyan lehetne mérhetővé tenni? (Muszáj volt, mert ettől lesz
tudományos a pszichológia…) Bár nem mindenki értett ezzel később egyet, a
konzulensemmel arra a döntésre jutottunk, hogy a pszichés jóllét lesz az a bizonyos fogalom, melyet mérni fogunk. A
kérdés tehát ekkor már így hangzott: az első gyermek születését követően,
milyen nemek és milyen egyének közötti különbségek vannak a pszichés jóllétben
és természetesen, hogy ezeket a különbségeket mi okozza? Na de mi is ez a pszichológiai
fogalom, hogy pszichés jóllét? A szakirodalom is komoly definíciós problémákkal
küzd: boldogság, élettel való elégedettség, pozitív pszichés működés – mint
lehetséges meghatározások. Egy Ryff nevű emberke nevéhez fűződik a
pszichológiai jóllét modell, és egy mérőeszköz kifejlesztése a pszichés jóllét
mérésére. Anélkül, hogy ebbe túlságosan belemennék, 6 alskálán mér ez a
kérdőív, melyek neve szerintem igencsak beszédes: autonómia, környezet
feletti hatalom, személyes fejlődés, pozitív kapcsolatok másokkal, célok az
életben és önelfogadás.
Nos, tehát eddigre megvolt, hogy mit is fogok mérni, és
mivel, már csak az volt a kérdés, hogy mitől függ a krízis súlyossága. Ahogy
már említettem a feltevés az volt, hogy a felnőttkori kötődési mintától és az érzelemszabályozás
mikéntjétől.
Kötődés? Akinek gyereke van, biztosan
hallotta ezt a ma oly népszerű fogalmat. Az anyák feje felett ott lebeg, hogy
mi mindent kell megtenniük azért, hogy a gyermek biztosan kötődjön:
úton-útfélen hallani a szoptatás fontosságáról, az azonnali mellre helyezésről,
a születést követő szeparációról, a 7-9 hónap között megjelenő szeparációs
szorongásról. Miről is van szó? Nézzük ezt meg dióhéjban. A kötődés elmélet megalkotása
John Bowlby angol pszichiáter nevéhez fűződik, aki szerint a csecsemő célja az
elsődleges gondozóval való szoros kapcsolat kialakítása, mert ez a személy
nyújt számára biztonságot és védelmet a fenyegető veszélyforrásokkal szemben.
Ennek a kapcsolatnak a kialakulása azért fontos, mert itt tapasztalja meg elsőként
azt, hogy másoktól mit várhat el, illetve hogyan tud hatni másokra, és ez mint
egy belső munkamodell a későbbi szociális kapcsolatok alapját jelenti, továbbá
itt tanulja meg azt is, hogy későbbi intim kapcsolataiban mit várhat a másik
féltől. Jóllehet a kötődés gyermekkorban jön létre, a fogalom messze túlmutat
ezen időszakon. Maga a kötődési mechanizmus, illetve annak funkciója nemigen
változik, csak maga a kötődési személy. Serdülőkorban a szülő megmarad mindvégig fontos
kötődési személynek, annak ellenére, hogy a kötődési funkciók javarészt a
kortársakra és elsősorban a szerelmi partnerre helyeződnek át. A kötődési
személy kilétében tehát jelentős változás zajlik a felnőtté válás folyamán, de
a kötődés funkciója változatlan marad: a kötődési személy jelenti a biztonságos
kiindulási alapot a világ felfedezéséhez, és védelmet, érzelmi támaszt nyújt a
kihívások idején. A gyermek kötődési típusa az Ainsworth-féle úgynevezett
idegen helyzet teszttel vizsgálható a gyermek 18 hónapos korában. Ennek alapján
három típusba sorolhatóak a gyerekek: biztonságosan kötődő, bizonytalan
elkerülő és bizonytalan ambivalens. Később egy rendezetlen/dezorganizált
kategóriával egészült ki a lista. A felnőttkori kötődés vizsgálata Hazan és
Shaver nevéhez fűződik, akik a kötődési elméletet egy keretként használták a
felnőtt szerelmi kapcsolatok megértéséhez. Az Ainsworth-i tipológiák alapján ők
is három kötődési típust határoztak meg:
biztonságos, elkerülő, szorongó. Én
azonban ennek a kérdőívnek egy továbbfejlesztett változatát használtam (Collins
és Read nevéhez fűződik), ahol a korábbi típusok helyett egy másfajta kategorizációt
alkottak. A Közelség faktor annak
mértékét jelöli, amennyire az egyén kényelmesen érzi magát mások közelségében
és intimitásában. A Függés faktor
annak mértékét jelöli, amennyire az egyén elhiszi, hogy mások a rendelkezésére
állnak, ha szükséges. A Szorongás
faktor pedig annak mértékét jelöli, amennyire az egyén szorongva éli meg az
elhagyatottság, elutasítottság gondolatát.
De miért is fontos ez nekünk?
Bizony azért, mert a kutatások szerint kapcsolat van a felnőtt kötődés és az
érzelmi jóllét között. Vagyis itt lehet a válasz egyik része a kérdésünkre. Az,
hogy ki hogyan éli meg a szülővé válást, kinek mennyire megterhelő érzelmileg
ez az időszak, az részben a felnőtt kötődési mintától függ. Majd meglátjuk,
hogy a kutatásomban én is hasonló eredményeket kaptam-e.
És akkor nézzük a másik vizsgált tényezőt,
az érzelemszabályozást. Számos
szerző szerint a gyermek közelségkeresési sikere fordítódik le
érzelemszabályozó stratégiákba, vagyis a kötődési személy elérhetősége kritikus
szerepet tölt be az érzelemszabályozás egyéni különbségeinek kialakulásában. A
szakirodalom szerint beszélhetünk ugyan tudatos érzelemszabályozásról, mégis
ezen folyamatok jelentős része automatikusan zajlik, és a szerzők szerint ez
utóbbiak gyökerét jelentik a kötődési kapcsolatok.
Az
ennek mérésére alkalmazott mérőeszközöm az Érzelemszabályozási Nehézségek
Kérdőív volt (Gratz és Roemer). Ez a kérdőív 6 alskála mentén mér: Érzelmi válaszok elfogadhatatlansága
(megtapasztalt negatív érzelmekre intenzív negatív érzelmekkel reagál); A célvezérelt viselkedés fenntartásának
nehézségei (mennyire tapasztal nehézségeket a megkezdett feladatok
véghezvitelében); Impulzuskontroll nehézségek
(negatív érzelmek fellépésekor mennyire nehéz a viselkedését szabályozni); Érzelmi tudatosság hiánya (mennyire
figyel az érzelmi jelzéseire, ill. mennyire ismeri el fontosnak azokat); Érzelemszabályozási stratégiákhoz való
korlátozott hozzáférés (negatív érzelmek felbukkanása esetén ez az állapot
mennyire hosszantartó); Érzelmi tisztaság hiánya (mennyire tudja
azonosítani az éppen átélt érzelmeket).
Általánosságban
elmondható, hogy az érzelmeiket elnyomó személyek kevésbé elégedettek mind
magukkal, mind a kapcsolataikkal, pesszimistábbak a jövőt illetően,
hajlamosabbak a depresszióra, jelezve egy átfogóan problémás pszichés jóllétet.
Vagyis a szakirodalom szerint bizony az érzelemszabályozási deficitek is magyarázzák
az alacsonyabb pszichés jóllét értékeket.
