A szakdolgozati témával való találkozásomat személyes érintettségem adta, jómagam egy 13 hónapos pici lány édesanyjaként otthon töltöttem napjaim nagy részét, amikor elkezdtem részletesebben foglalkozni az anyaggal. Amikor a téma megtalált, még a krízis legnehezebb időszakát éltük mi magunk is. Baráti, családi körben jelentős különbségeket láttam ezen átmeneti időszak megélésében. Elsőként az a kérdés merült fel bennem, vajon ugyanazokkal a problémákkal, nehézségekkel szembesülnek-e ők is, mint amikkel mi küzdünk nap, mint nap.
Egy gyors közvélemény kutatást is tartottam a témában, nem meglepő módon elsősorban az anyáktól kaptam választ, és mégis… Bizonyossá vált, hogy a felmerülő nehézségek mindenhol nagyon is hasonlóak. Néhányat mindenképpen érdemes megemlíteni ezek közül már most.
Az anya első és legerősebb aggodalmai a baba túlélésére vonatkoznak: eleget eszik-e a baba, elegendő-e a tej a tápláláshoz, kell-e kiegészítést adni és ehhez hasonló kérdések merülnek fel nap, mint nap. További szorongást okozhat az állandó aggódás a baba testi jóléte miatt: az újszülött pici és törékeny, nehogy leejtsem, megsérüljön, leálljon a légzése, stb.
Mindezeken túl, hirtelen annyi minden szakad az újdonsült anya nyakába: figyelni a soron következő vizsgálatokra, oltásokra, vitaminok beadására. Sokan a munka világából szakadnak ki, ahol már rutinszerűen és magabiztosan végezték tevékenységüket, majd ebben az új helyzetben szembekerülnek esékenységükkel, és bizonytalanságukkal. Mindezt csak tetézi, hogy gyakran egymásnak ellentmondó információkat kapnak a szülők a gyerekorvostól, védőnőtől, a barátnőktől, rokonoktól.
Sokan aggódnak amiatt is, hogy jó anyák-e, mindent szeretnének tökéletesen csinálni. Pedig ma már egyre több helyen hallani Winnicott megfogalmazását az „elég-jó anya”-ságról, melynek fényében azt mondjuk, hogy nem is jó a gyermeknek a tökéletesség, az kell, hogy az igényeire reagálva alakuljon ki az összhang anya és gyermeke között. De persze jól tudom, nem könnyű engedni a maximalizmusból…
A gyermek nevelése, ellátása napi 24 órás szolgálatot, azaz folyamatos készenlétet jelent, a napok egyformák, a kihívások ugyanazok. Az anyákat kevés impulzus éri, sokan nehezen élik meg az egyedüllétet, bezártságot, hiányzik számukra a korábbi szellemi közeg. Az embernek hirtelen háttérbe szorulnak még az alapigényei is (reggeli, kávé, mosakodás), az ennél komolyabb megszokásokról már nem is beszélve.
Vannak, akik a szoptatást is kötöttségként és lemondások sorozataként élik meg. Sokak számára pedig az alváshiány és az eddig nem ismert fáradtság jelenti a legnagyobb nehézséget.
Azon pároknál, ahol a nagyszülők távol élnek, komoly fejtörést okoz a baba felügyeletének megoldása, akár csak egy rövid elintéznivaló idejére. És akkor még nem is beszéltünk a pár kettesben eltöltött minőségi idejéről. Fontos, és komoly kihívás az új egyensúly létrehozása, megtalálni az új szerepeket, helyeket ebben a hármas felállásban. Nem elég apa és anya minőségben funkcionálni, kell, hogy nő és férfi is maradjon a pár tagja.
Az apává válás kérdését is meg kell említeni, melyet sajnos még a pszichológia is gyakran elfelejt tárgyalni. A szakirodalomban sokszor az szerepel, hogy az anyává válás könnyebb, mert annak biológiai-hormonális alapjai vannak, a férfiakat az apává válásra pedig szocializálni kell. De az anyává és apává válás számos közös problémát rejt. Meggyőződésem, hogy bár különbségek vannak, nem érdemes arról beszélni kinek nehezebb az átállás. Mindkét félnek hasonlóan nehéz lehet, lemondásokkal és kompromisszumokkal terhelt időszak ez, melynek sikeres átvészeléséhez elengedhetetlen, hogy mindkét fél közel azonos mértékben tegyen a kalapba.
És akkor visszatérve majdnem az elejére… Amikor tehát azt láttam, hogy igen, minden pár hasonló problémákkal küzd, akkor elkezdett foglalkoztatni a kérdés, mi lehet annak hátterében, hogy ennyire másként élik meg az emberek a szülővé, családdá válás folyamatát. Miért van az, hogy egyesek számára megterhelőbb ez az időszak, míg mások könnyebben veszik az akadályt?
Egy biztos: minden pár életében krízis az első gyermek születése, és az azt követő 2-3 éves időszak. Már egy 1957-es tanulmány szerint is az újdonsült szülők 83%-a tapasztalt mérsékelt vagy súlyos krízist a házas-, vagy családi életében az első gyermek születését követő első években. Más szerzők a 60-as években szintén hasonló eredményeket kaptak: a megkérdezettek 53%-a számolt be súlyos krízisről, 38%-a pedig mérsékelt krízisről az első gyermek születését követően. A kép azóta sem változott, sőt…
A szakirodalom szerint az életút során életciklus váltások történnek, ilyenkor egyfajta átmenetről beszélünk, a szakirodalom pedig mindezt normatív krízisként említi, de erről bővebben majd egy másik alkalommal…
Elöljáróban annyit elárulok, hogy a szakirodalom szerint az egyik legválságosabb átmeneti periódusnak az első gyermek születése tekinthető, vagyis a szülővé válás, illetve a családdá alakulás folyamata. A szakirodalom továbbá azt feltételezi, hogy a nemek között is van különbség a krízis megélésében, mégpedig a nők számára megterhelőbb ez az időszak… Számos egyéb tényező merült fel bennem és gondolom bennetek is, melyek szintén befolyásolhatják a megélés egyéni különbségeit: szülők életkora, iskolai végzettsége, családi állapota, tervezett terhesség ténye, gyermek életkora, anyagi helyzet, stb. Ezek a tényezők vajon mennyiben befolyásolják a krízis súlyosságát? Vagy éppen a fogantatásra való várakozás ideje, az esetleges koraszülés ténye, császármetszés, komplikáció a szülés folyamán, mindezeknek vajon van-e kimutatható hatása a krízis súlyosságára?
Ezeket mind-mind vizsgáltam a kutatásomban és mindenképpen beszámolok majd az eredményekről.
Két fogalmat azonban szeretnék már itt megemlíteni elöljáróban, az én kutatásomnak ugyanis ezek jelentették a magját. Feltételezésem ugyanis az volt, hogy nem elsősorban, és nem kizárólagosan a nem, anyagi helyzet, életkori, stb. tényezők a determinálóak, hanem a felnőtt kötődési stílusok, és feltehetőleg ezeken keresztül főként az érzelemszabályozás nehézségei magyarázhatják a megélés egyéni különbségeit. Ez lesz tehát az a két kulcsfogalom, amelyeket részletesen is vizsgáltam: hogyan és milyen mértékben befolyásolják a krízis súlyosságát.
És hogy miért is kiemelten fontos kérdés ez? Ranschburg Jenő szerint ennek az időszaknak, a krízisnek a vége valamikor a gyermek 3 éves kora körül van, és megállapítja, hogy sajnálatos módon a mai családok nagy részében ilyenkor az apa már nincs jelen. Ennek elkerülésére, nem titkolt célom volt a kutatással feltárni a krízis megélésének hátterében meghúzódó okokat, mindezek ismeretében pedig a szülők segítségére lenni a szülői szerepre való felkészülésben. Jómagam azt tapasztaltam, hogy sem a kórházi szülésfelkészítő tanfolyamokon, sem a védőnői szolgálaton keresztül nem esik szó a gyakorlati tudnivalókon és teendőkön túl a szülővé válás pszichés oldaláról. Úgy tűnik, hogy a leendő szülők a „technikai” ismereteken túl, alig tudnak valamit arról, hogy milyen változásokkal jár a gyermekvállalás, milyen tényezők befolyásolják, hogyan is érzik magukat ebben az átmeneti időszakban, vagyis mik azok, amikkel könnyebben átvészelhető ez a konfliktusoktól egyáltalán nem mentes néhány év.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése