Margaret Mahler

És akkor következzen egy nagy kedvenc: Margaret Mahler, aki a fejlődési énpszichológia képviselője. Elméletének egyik alappillére a hartmann-i énpszichológia. A klasszikus freud-i elmélet szerint az ösztönénnel, vagyis az id-del születünk, és később ebből fejlődik ki az ego, az én, hogy közvetítsen az ösztönén szükségletei és a külső szabályok között. Az ösztönénből tehát konfliktusok útján differenciálódik az ego. Ezzel szemben az énpszichológia képviselői azt vallják, hogy az ego nem az id-ből differenciálódik. Velünk született én-magok vannak, vagyis genetikailag belénk van kódolva, hogy az énfunkciók, úgy, mint észlelés, memória, racionális gondolkodás, kialakuljanak. Minden konfliktus nélkül, optimális körülmények között ezek a magok elkezdenek fejlődni. Nem a tökéletes, hanem az „elég jó”, az elvárható, az „optimálisan elvárható környezet”, és egy idegrendszeri érettség együtthatása révén ezek a magok elkezdenek fejlődni. A mahleri elmélet másik előfutára Spitz volt, aki Hospitalizmus c. munkájában elsőként hívta fel a figyelmet az érzelmi kötődésre.

 

Mahler a csecsemő pszichológiai születésének nevezte azt az első három éves folyamatot, amely a csecsemő, majd kisgyermek fejlődését jellemzi, és amely értelemszerűen nem esik egybe a biológiai születéssel. Az individuum születése egy hosszabb és bonyolultabb folyamat.

 

A pszichológiai születés négy fázison keresztül történik, ebből a harmadik további három alszakaszra bomlik.

 

Az autizmus időszaka a születéstől kb. 1,5-2 hónapos korig tart. Ebben az időszakban autisztikus a csecsemő, hiszen nincs még semmiféle tárgykapcsolati viszonyulása kifelé. Ez egy kapcsolat, kapcsolódás nélküli időszak. A csecsemő egy többé-kevésbé zárt pszichológiai rendszert képez. Egy alvásszerű, ábránd állapot jellemzi, átmenet az intrauterin és extrauterin élet között, alvás és ébrenlét között. Az újszülött nem kapcsolódik a másikhoz, csak és kizárólag reflexek révén. Ugyanúgy reagál még az élő és élettelen dolgokra, nem képes az emberi és nem emberi ingerek szétválasztására. Mahler még egyirányúnak feltételezte a kapcsolatot, amely a szülőtől irányul a gyerek felé. Ma már azt mondjuk, hogy „kompetens a csecsemő”, vagyis igenis szociális készségekkel születik, és a kezdetektől aktívan részt vesz a kapcsolat formálásában.

A második szakasz, a szimbiózis szakasza: 1,5-2 hónapos kortól 6 hónapos korig tart. Ebben az időszakban a csecsemő kezd homályos tudást kialakítani a körülötte lévő tárgyról, az anyáról, ami egyrészt az idegrendszeri érés, másrészt a sokasodó tapasztalatok következménye. Kialakul az anya-gyerek duálunió, a gyerek úgy kezd viselkedni, mintha omnipotens, mindenható lenne. Nagyon fontos az anya-gyerek közötti illeszkedés, a kölcsönös illeszkedés, mert ez kell ahhoz, hogy a szimbiózis jól működjön. A szükségleteket jobban ki lehet elégíteni, ha van szimbiózis. Nem jó, ha az anya másképp reagál a gyermek szükségleteire, és nem jó az sem, ha tulajdonképpen az anya szükségletei mentén történik a kielégítés. A szimbiózis egy nagyon jó időszak az anyának is. Azonban, ha túlságosan a szabályok, és a napirend szerint történik a nevelés, az éppen azt jelenti, hogy az anya nem tudja magát átadni a szimbiózisnak. Tart egy akkora távolságot, hogy ne érezze azt: elnyeli a szimbiózis. Később okozhat még problémát az is, ha az anya nem akarja kiengedni a gyereket a szimbiózisból.

Érdemes megjegyezni, hogy míg régebben az apák kirekesztődtek ebből a szimbiózisból, ma már sok apa jobban bevonódik a gyerekkel való törődésbe, így kialakulhat hármuk között is a szimbiózis.

 

(folyt. köv hamarosan)

Az énpszichológia irányzata

HEINZ HARTMANN 

Hartmann elmélete nehezebben érthető, kevésbé populáris, ezért csak néhány gondolatot terveztem bemutatni.

 

A klasszikus freudi fejlődéskoncepciót az ösztöntan felől boncolgatva az énanalitikusoknak nevezett pszichoanalitikusok kezdték ki. Közülük is Hartmann volt, aki elsőként vetette fel, hogy az „én” (ego) nem csak az ösztönén (id) származéka, hanem énmagok formájában, az ösztönénnel együtt már születésünktől fogva létezik (differenciálatlan fázis). Az ego egy része végig kapcsolatban marad az iddel, ezáltal tud majd működni a konfliktusos szférában. Az ego örökletes, mindenki számára adott tényezőkkel, azaz veleszületett pszichés apparátussal (primer egofunkciókkal) rendelkezik. Ilyen veleszületett primer egofunkció a percepció, a nyelv, a logika, a megértés, a tanulás, a motoros fejlődés, az önkontroll és minden olyan funkció, amit éber állapotban csinálunk. Ezek a veleszületett készségek közvetítik a gyerek és a környezete közötti interakciót. A funkciók a biológiai éréssel és a fejlődéssel párhuzamosan alakulnak, a konfliktusmentes szférában, az egoenergiák segítségével. Ezek a konfliktusoktól függetlenül fejlődő funkciók hozzák létre az ego primer autonómiáját, mely fogalom azt a feltételezést is magában rejti, hogy ezek az énfolyamatok közvetlenül is kielégüléshez vezetnek, megalapozva a hatékonyság érzését. A konfliktusmentes énszféra (ez a funkciók összefoglaló neve) és az ego primer autonómiája együtt látják el a megfelelő alkalmazkodást és az integratív, szintetizáló, önfenntartó feladatokat.

Hartmann beszél még az ego szekunder autonómiájáról, ami olyan tevékenységek funkcióváltásai révén jön létre, melyek korábban a konfliktusok hatására alakultak ki, de később relatíve független és automatikus folyamattá alakulhattak át, így az eredetitől eltérő tevékenységet is képesek szolgálni (pl. szexuális motiváció elhárításából kíváncsiság, tudásvágy).

Az énerő fogalma jelzi az egofunkciók integráltságának fokát, és hogy az ego mennyire bírja rendszabályozni az ösztönént. 

Hartmanni fogalom még az általánosan elvárható környezet, melynek meglétekor az egofunkciók elérhetik működésük maximumát. Ez a fogalom az aktuálisan jelen lévő szülők szerepének fontosságát hangsúlyozza. Elmélete kialakításakor tehát a környezeti körülmények, és az érési folyamatok személyiségfejlődésre gyakorolt hatását is figyelembe vette.