Szoptatás

Amikor ez a blog elindult, azt ígértem, hogy nem lesz személyes jellege, nem rólam fog szólni, és az én kis életemről, családomról, hanem a szakmaiságomról.

Most kivételt teszek. Részben. Lesz benne személyes rész is. Elhivatottja lettem a szoptatás témakörének, mióta én magam is anya lettem. Nem egy könnyű témakör, lehet mondani sok mindent pro és kontra, és nem könnyű úgy írni róla, hogy senkit ne bántson meg az ember.  

Nekem se ment zökkenők nélkül. Emlékszem milyen kínlódás volt egyedül éjjel a kórházi szobában, azt sem tudtam hogyan kell a kicsilányt a mellre helyezni, vagy milyen bizonytalanság volt, amikor a szoptatás után a mérleg kevesebbet mutatott, mint előtte, és kezembe nyomták 2010-ben egy budai kórházban a tápszeres üveget. Azzal a lendülettel tettem félre. Hálás vagyok annak a kórházi védőnőnek, aki időt és energiát nem kímélve jött és magyarázott és mutatott.  

A WHO ajánlása szerint a csecsemőnek hat hónapos koráig kizárólag anyatejes táplálásra lenne szüksége, de a szoptatást a baba két éves koráig javasolja folytatni. Ennek ellenére a gyakorlat az, hogy féléves korukra a csecsemők 50%-át már nem szoptatja az anya.

Azt gondolom, és ezt a magam tapasztalata is mondatja, hogy sokszor hiányzik a segítség. Nekem nem volt szerencsém a „kötelező” védőnővel, hamar úgy alakult, hogy jobbnak láttuk nem tartani a kapcsolatot. Szerettem volna másikat kérni, de erre a magyar rendszer sajnos nem ad lehetőséget. Így sokszor maradt a gyógyír a bizonytalanságra: internet, rokonok, barátok, könyvek. Néha már azt sem tudtam mit is tegyek, egymásnak ellentmondó információkat kaptam. Hiányzott az igazi megnyugtató támogatás, amit szerintem régen a nagycsaládok együttélése, a támogató rokoni kör megadhatott.

Ma már nem így tenném, de én magam az első hónapokban, minden egyes szoptatás előtt és után „mérlegeztem” a kiscsajt. Szerencsére elég jól viselte a kezdő szülők bizonytalanságát gyengítő (olykor még jobban megerősítő) tortúrát. A dolog ott kezdett megbilleni, mikor a picilány még a három hónapot se töltötte be, és nekem visszatért a havi ciklusom. Azt hittem itt a vég, hogy már nem is fogom tudni szoptatni, nem lesz tejem, más az íze, nem fogja kérni, stb. Igen, talán minden hónapban ezeken a napokon kicsit kevesebbet evett, de a világ nem dőlt össze, és ő nem maradt éhen. A következő nagy csapás akkor ért, mikor kb. 4 hónapos lehetett, és nekem sikerült egy magas lázzal járó nyavalyát elkapnom. Ha jól rémlett, gyerekkorom óta nem volt 39 fölötti lázam, na akkor igen. Akkor is a nagy kérdés, mi is legyen? Ha veszek be lázcsillapítót, nem tudtam volna nyugodt szívvel szoptatni, de nagyon ramatyul voltam. Ráadásul mivel nem nagyon tudtam enni, inni, így ez tényleg bebizonyosodott, hogy igenis számít: apadni kezdett a tejem. Itt jött az újabb kétségbeesés, és a nagyon nagy mélypont, most mi lesz? A lefejt és fagyasztott tej, mert persze ilyen is volt, az egy darabig kitartott, de vészesen fogyott. Ott volt a nagy kérdés, hogy kezdjük-e el kóstoltatni a gyümölcsöket, vagy adjunk tápszert? Nos, a tápszert megpróbáltuk, de a kicsilány hevesen tiltakozott. Az összes piacon lévő korának megfelelőt kipróbáltuk, de ő rendre elutasította. Nem tagadom, zsigerből ellene voltam a tápszernek, ez ő maga is megérezhette. Sajnálom, engem nem tudtak meggyőzni a gyártók. Biztos sokat fejlődtek ebben is, de akkor is azt gondolom, hogy üzlet ez is, nekik a bevétel a lényeg, és nem a gyerek egészsége. Ez akkor is valami mű, valami idegen dolog. Meggyőződésem, hogy a kicsik immunrendszere erre még éretlen néhány hetes, de még néhány hónapos korban is. Nagyon érdekes pár nap volt ez, ő takarékra tette magát, és azt mondta, nem, nem kérek tápszert, inkább kibírom azt is, ha most kevesebb a tej. És tényleg így is lett. Nem halt éhen, nem hőbörgött, hogy éhes, a kevesebb tej is elég volt. Vagy nem is volt olyan kevés az a tej. Én ekkor hagytam fel a mérlegezéssel. Megértettem akkor, hogy nagyon együtt vagyunk mi ketten, hogy össze vagyunk hangolódva, és csak figyelnem kell rá, hogy mit szeretne. Az elején még merev voltam, és idő szerint próbáltam etetni is. Bizonytalan voltam nagyon, sokszor én magam sem tudtam miért sír, nem akartam a cicivel kárpótolni mindenért. Mikor ez a betegség volt, én akkor értettem meg, hogy mi az az „igényszerintiség”. Nem tagadom, akkor már könnyebb volt, azért ő már 4-5 hónapos volt. Innentől, ha vágyott rá, kapott. Én nagyon szerettem ennek a meghittségét. Fekve szoptattam a kórházi utolsó naptól kezdve mindig. Imádtam vele összebújni, feküdtünk egymás mellett, és vállalom sokszor így aludtunk el. Ettől még nem történt semmi, amikor felébredt, és nem lett függő, és nem jött be, amivel riogattak, hogy ha felébred majd a cicit fogja keresni, állandóan azon fog lógni, nem tudod majd letenni, stb. Semmi ilyen nem történt. Hozzáteszem, hogy én csak otthon szoptattam. Ha úgy tetszik minden ehhez volt időzítve. Csak a szűk család az, akiknél még kivételt tettem. De szóba se jöhetett játszótér, idegen hely. Akkor a lényege veszett volna el. Hiszem, és vallom ugyanis, hogy a szoptatás messze nem csak a táplálásról szól. Benne van a megnyugvás, a biztonság, a bizalom, a meghittség. Nem vagyok a szélsőségek híve, bár hajlamos vagyok a fekete-fehér gondolkozásra. Nem gondolom, hogy a szülést követő azonnali mellre helyezésen, vagy a szoptatáson múlna minden. Nem hiszem, hogy a gyermek biztonságos kötődése ezen múlna. Azt gondolom, hogy a szoptatás mindössze segíti, de nem feltétele a megfelelő kötődés kialakulásának. Az egy sokkal összetettebb dolog, amit számos tényező befolyásol, ezek közül lehet egy a szoptatás, de azt mondani, hogy ezen múlik minden, badarság lenne. Itt is a testi érintkezés része kap, és kell, hogy kapjon hangsúlyt. Ezért is mondják azt, hogy ha az anya valamiért nem tud szoptatni, akkor is az a fontos, hogy az etetés meghitten történjen, legyen erre idő hagyva, közben nem szabad mással foglalkozni. Az anya vegye kézbe a babát, nézzen a szemébe, ugyanúgy simogassa, szeretgesse közben, mint ahogy szoptatásnál tenné. Ne csak arról szóljon a cumisüvegből történő táplálás, hogy jóllakjon a baba, hanem a szoptatás meghittségét próbáljuk megteremteni. És azt gondolom, hogy itt a baj, hogy ha úgy alakul, nem akarom most ezt vitatni, hogy miért, szóval, ha úgy alakul, akkor az anyák nem fordítanak kellő figyelmet arra, hogy az etetés valami többről, valami másról is szóljon, és igen, éppen a lényeg veszik el közben.

 

És lehet, ezért sokan megköveznek, de leírom. Nem én találtam ki, szakkönyvben olvastam: a nők 98%-a igenis képes a szoptatásra. Sokan mondják azt, hogy én mindent megtettem, de ezért meg ezért nem ment a szoptatás, abbahagytuk. Sajnálom, én ilyenkor mindig kétkedve fogadom, hogy valóban mindent megtett-e. Én magam is figyeltem a kajára, hogy igyak eleget, ittam a cikóriát, ettem homeopátiás bogyókat, tejserkentő kapszulákat, figyeltem a pihenésre. Nem volt küzdelemmentes. Messze nem. Sokan nem értették, hogy ez nekem miért ennyire kardinális kérdés. Ma sem tudom, de nagyon harcoltam érte, hogy sokáig működjön. Egy idő után persze ritkultak a szoptatások, az idő is rövidült, és egyre inkább vesztett a jelentőségéből a táplálás, inkább „vigasztaló szopás” volt ez. Vagyis amikor bajban volt, és szüksége volt anyára, akkor kérte. Nem tudtam meddig fog tartani, nem volt bennem ezzel kapcsolatban elhatározás. Azt hiszem rá akartam bízni. Talán úgy 14-15 hónapos lehetett, amikor volt ebben egy kis lecsengés, azt hittem elhagyja magától. Később megértettem, hogy más dolga volt, akkor fontosabb volt neki a világ felfedezése. 16 hónaposan aztán, ha a mahleri fázisokat nézem, akkor az újraközeledés fázisával egybecsengve, na akkor soha nem látott módon tapadt rám. Ő vágyott vissza a szimbiózisba, kérte, sokszor kérte, ez volt a megnyugvás. Nekem furcsa volt, hogy most miért, de aztán nem bántam. Néha terhes volt mindez, igen vállalom, főleg mert így kellettem minden reggel, és este, nem volt kimenő, ennyi már jó lett volna, de másnapra már sose bántam, hogy így vagyunk mi.

 

És hogy meddig tartott? Fura egy elvárás rendszerben élünk. Az hogy az elején szoptat az anya, fél évig, egy évig, az mintha elvárás lenne. Ha valaki nem így tesz, akkor furcsán, megvetően néznek rá. Aztán, ha valaki egy éves koron túl is folytatja mindezt, akkor meg azért néznek rá furcsán. Engem sokan őrültnek tartottak, nem értették miért, azt mondták még 3-4 évesen is rajtam fog lógni, nem fogom tudni elválasztani. Kaptam a megvető kérdéseket, hogy de mégis meddig akarod? Nem tudtam megmondani. Rá bíztam. Akkor már tudtam, hogy rá bízom, hogy ez legyen természetes elválasztódás, amikor ő úgy gondolja. Hogy nem akarok én ebbe belenyúlni, és nem akarom mindenféle trükkel elválasztani magamtól. Nem bánom, hogy így tettem. Két éves elmúlt, nem sokkal, amikor egyik napról a másikra elég lett neki. Kb. egy hét volt az egész, egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem kéri (merthogy soha nem én kínáltam, akkor volt összebújás, ha ő kérte) napok óta, aztán volt egy visszaesés, akkor megint pár napig kérte, és aztán nem. Többet nem. Akkor beszélgettünk erről, megnyugtattam, hogy nagylányok már nem szoktak cicizni, akkor ő is elmondta néhány este, hogy amikor kicsi volt, de ő most már nagylány. És ennyiben maradtunk. Kb. 1,5 volt mindössze, és elmaradt a cicizés. Neki zökkenőmentes volt, és nekem is. Nem volt bennem az az érzés, hogy egyetlen könnycseppet is ejtenem kellene, hogy de hamar elmúlt valami. Éppen így volt jó. Lehet érte őrültnek tartani, de megmaradt belőle az esti közös elalvás. Szeret ugyanúgy bevackolni, mint tette régen. És megmaradt még valami, az összebújás, az érintés megnyugtató, biztonságot adó hatása. Ma is mondja, hogy „bújcsizzunk össze”. Ilyenkor lefekszünk együtt a nagyágyra, szorosan egymás mellé, a kezét a nyakam köré fonja, én simogatom a hátát, puszilgatom a buksiját. Ugyanúgy, mint anno. Soha nem cumizott és soha nem szopta az ujját.

Muszáj a végén megemlítenem a La Leche Ligát. Hallottam, olvastam, tudtam, hogy ha kell ők segítenek. Azt hiszem, amikor a lázas betegségem volt, akkor kerestem meg őket végső elkeseredésemben, jöjjön valaki, beszélje át velem, mondja el jól csinálom-e, mit csináljak másképp, hogy több legyen a tejem, hogy még tudjam szoptatni sokáig. Nem jöttek. Nem jöttek, mert nem kellett, egyetlen telefonbeszélgetés elég volt, hogy W. Ungváry Renáta valamit átbillentsen bennem. Beszélgettünk a fejésről, az igény szerintiségről, kereslet-kínálatról, mérlegezésről. Kérdezte mennyi az a kevés, majd megnyugtatott, nem kevés, nincs itt semmi baj. Mindenkinek tiszta szívemből ajánlom, hogy tegye meg ezt a léptés, ha elakad, és őket keresse bátran!

Melanie Klein

A brit tárgykapcsolat-elméleti iskola megalapítója és tagja. Freud követője volt, később igyekezett annak megfigyeléseit kiterjeszteni a gyerekekre. Végül sok megállapítása eltér a freudi eszméktől.

 

Freud az ödipális korra (4-5 év) vezette vissza a lelki problémák gyökerét, ezt már verbális kornak hívjuk, a gyerek képes szavakkal kifejezni magát. Nála a psziché az ödipális konfliktuson keresztül egy stabil személyiségszerkezetté válik. Az ösztönök és az ezzel szembeni tiltások, szabályok között állandó harcot feltételez, és az ezek nyomán fellépő bűntudat az, amely a szorongást okozza. Ezekkel szemben Klein az élet első hónapjait vizsgálta, az úgynevezett preverbális kor, és ezekre vezette vissza a lelki gondokat. Szerinte a felnőtt pszichéje akkor is sérülékeny, instabil marad, ha egy „pozíción” túljutott az illető. Vagyis később is bejöhetnek ugyanazok a szorongások, rettegések, gyötrődések, amelyek szétzilálnak minket. A két fő rettegést a megsemmisüléstől való félelem, illetve a teljes elhagyatottság érzése okozza.

 

Melanie Klein szerint a csecsemőkor nem egy boldog, békés állapot, hanem tele van szorongással, agresszióval, melyeket a halálösztönből eredeztet. Ugyanakkor olyan mentális dolgokat tulajdonít a csecsemőknek, amelyekről ma azt gondoljuk, hogy az nem képes rá.

Elméletének egyik kulcsfogalma a tudattalan fantáziavilág. Ez a tudattalan fantázia nem azonos a nappali fantáziálással. A kisgyermekek, csecsemők belső pszichikus világát jelenti. A csecsemőnek nincsenek gondolatai, hanem képzetek, fantázia tölti be a fejét. Nem azonos a felnőttek álmodozásával, inkább kavargó, gomolygó képzetekről van szó. A tudattalan fantázia, mint egy zsiliprendszer helyezkedik el az ösztönök és a külvilág között. Részben az ösztönök táplálják a tudattalan fantáziákat. Ha a csecsemő éhes és nagyon rosszul érzi magát, haragot érez az anya iránt, de ha az anya megeteti, akkor pozitív képzetei lesznek róla. A másik oldalról a külvilág hat a tudattalan fantáziákra. Ezek a tudattalan fantáziák a születés pillanatától léteznek, és szervezésük az én feladata. Később helyüket a gondolkodás veszi át. A csecsemő az ún. omnipotencia, mindenhatóság érzésével van felruházva, vagyis úgy éli meg, hogy az ő képzelődései azonnali hatással vannak a tárgyra. A képzelet egyenlő a valósággal.

Klein elméletében két pozícióról ír: paranoid-szkizoid; és depresszív pozíció. A pozíció a tárgykapcsolatok minőségét, a vezető szorongásokat és a vezető elhárító mechanizmusokat írja le. Vagyis nem fázist vagy szakaszt jelent, hanem egy olyan konstellációt, amelyben a fenti három jelenik meg.  

Paranoid‐szkizoid pozíció

Az élet első néhány hónapjában van jelen. Ekkor a csecsemő idegrendszerileg és érzékszervileg is éretlen ahhoz, hogy egész tárgyakat észleljen. A csecsemő a számára fontos személyeket, akikkel ebben az időszakban kapcsolata van, tehát még résztárgyakban fogja fel. Érzékeli a haját, a ruháját, de egyben azt nem, hogy ez az anyám. A külvilág észlelése tehát fragmentált, töredezett. A csecsemő tudattalan fantáziáiban vannak öröm‐ és kínélmények is. Utóbbiak a kielégületlenségekből, és a veleszületett destruktív késztetésekből származnak. Egyrészt mozgásba tudja átfordítani (rugdosás, kapálózás, ökölbe szorítja a kezét), vagy kivetíti a külvilágba az anyamellre. A projekció a legprimitívebb elhárító mechanizmus. A vezető szorongás ebben a pozícióban a paranoid szorongás (üldözővé válik az anyamell). Amikor az anyamell kielégítő, tele van a tudattalan fantázia pozitív érzésekkel. A jó anyamell mellett párhuzamosan egy rossz anyamell képe is él. Két tárggyal van kapcsolata, egy jó és egy rossz anyamellel. Az eredeti tárgy (az anyamell) a csecsemő fantáziájában két részre hasad, ez a hasítás mentén történik, mely szintén egy primitív elhárító mechanizmus. Képtelen arra, hogy a jót és a rosszat egységben szemlélje. Az anyai gondoskodás épp azért fontos, hogy csökkentsük az üldöző szorongásokat. Jó esetben a gyereknek több a pozitív élménye, mint a negatív. A jó tárgy így egyre erősebb lesz, s az üldöző szorongás mérséklődik a csecsemőben. Ha mégsem így van, akkor a csecsemő idealizál. A jó tárgyat felduzzasztja a fantáziáiban, így az megvédi őt a rossztól.

Paranoid a pozíció, mert a belső szorongás benne paranoid, és szkizoid, mert a tárgyak és az én is hasítottan van jelen.

Az anyának a  nélkülözhetetlen szerepe megmutatkozik a projekció specifikus változatában, a projektív identifikációban is. Az anya sosem lehet tökéletes, Winnicott nyomán „elég jó” szülőnek kell lenni. Kellenek a frusztrációk is. A projektív identifikáció egy kétszemélyes helyzet. Jelen esetben a gyermek rávetít valamit az anyára, az anya felveszi magába a rávetített tartalmat, eszerint megváltozik a viselkedése, attitűdje. A csecsemő rávetíti az anyára az ő indulatait, agresszióját. Legrosszabb esetben az anya ezt visszavetíti rá. Az a jó, ha az anya tárolni tudja ezt, mint egy konténer, és belül megdolgozva ezt az agressziót, később a gyerek ezt vissza tudja venni. Ha a projektív identifikáció jól működik, akkor annak két hozadéka van a gyerek számára. Az egyik, hogy azt éli meg, hogy az anya erős (nem pusztította el az én haragom), és ha az anya erős, akkor egy erős belső tárgyat tud belül kialakítani, s ő maga is erős lesz. Később kialakul az önmegnyugtatás képessége. A másik, hogy a gyerek azt éli meg, hogy az ő agressziója nem pusztító. A rossz tárgy így gyengülni fog, csökken a paranoid szorongás. A jót sem kell így annyira idealizálni. Elkezdenek mérséklődni a szélsőségek. Ez készíti elő az átmenetet a depresszív pozíció számára.

 

Depresszív pozíció  

Itt a csecsemő már képessé válik arra, hogy a környezetét (elsősorban az anyját) egész tárgyként lássa (6 hónapos kortól), idegrendszerileg és érzékszervileg is megérett minderre. Ekkor jön rá arra, hogy a jó és a rossz tapasztalatai/érzései is egy személy, az anya felé irányulnak. Az iránt érez tehát agressziót vagy destruktív érzéseket, akitől függ az élete. Ebből fakad ez a sajátos depresszív szorongás. Attól fél, hogy az ő agressziója kárt tesz a fontos kapcsolatban, hogy tönkreteszi. Nem gondolati szinten, hanem a tudattalan fantázia szintjén zajlik mindez.  Megrémül a saját dühétől. Ez már egy lépés, mert nem kivetíti a saját hibáit, fel tudja ismerni, hogy neki is vannak hibái. Érettebb, mint a paranoid tendenciák.  A szeretet és a gyűlölet ambivalenciája (ugyanaz iránt a személy iránt érzi) jelentkezik. Mindenkiben van jó és rossz. Már együtt tud élni a csecsemő ezzel az ambivalenciával.  Ebben a pozícióban új érzések szállják meg a csecsemőt: kétségbeesés, félelem, hogy elpusztítja a jó tárgyat, aggódás a szeretett személy jóllétéért, bűntudat a saját destruktív érzések miatt. Kételkedés: saját szerethetőségében, ő képes‐e szeretni.

A gyermek többféle módon tud védekezni ez ellen.

Egyrészt, például, ha este magányosan ott van a kiságyában és vágyik az anyára, sír, akkor képzeletben megteremti az anyát magában. Az igazi megkönnyebbülés számára azonban, ha az anya tényleg megjelenik, ezzel bizonyítva, hogy a szeretet ereje képes meggyógyítania a kapcsolatot és nem pusztította el. Ezzel tanulja mega gyerek, hogy a haragja nem véglegesen pusztító. Ezért sem szabad sírni hagyni a gyermeket. Ráadásul a képzeletbeli reparáció egy fontos képesség, a kreativitás későbbi alapja is. Ha a gondozó nem megfelelően válaszol, az depresszióhoz, autoagresszióhoz, bűntudat érzéséhez vezethet.

A reparáció azonban viselkedéses szinten is jelen lehet. A gyermeki fantázia azt képzeli, hogy anya keres egy jobb gyereket helyettem. Mit csinál ilyenkor egy gyerek? Odabújik, megsimogatja az anyát, próbálja kiengesztelni, jól kezd el viselkedni, azért hogy újra elnyerje az anya szeretetét. Ez egy újabb fontos képesség, az empátia alapja. 

A reparáció az egyetlen mód, amely kivezet a depresszív szorongásból. Ha számunkra fontos személyt veszítünk el, akkor szinte törvényszerű, hogy ez a depresszív pozíció beindul. A kínos feszültséget csak elhárítani tudja az illető, ennek egyik módja a mániás elhárítás.

A második lehetőség tehát a mániás elhárítás, melynek során megmásítjuk a valóságot, azért, hogy ne érezzük a szorongást, de így nem is oldjuk meg a problémát. A mániás elhárítás csak akkor patológiás, ha sokáig fennáll, különben adaptív, mert segít elkerülni a mély krízist. Később azonban mindenképpen szembe kell nézni a dolgokkal, hogy a reparáció végbemenjen. A mániás elhárítás során tagadja az egyén a fájdalmat, a bűntudatot, a veszteséget. Azért valódi elhárítás szemben a reparációval, mert nagy feszültség esetén azonnali tehermentesítést eredményez, megmásítja a valóságot, és ezért nem jó, ha hosszú távon fennmarad. Központi szerepe van tehát a tagadásnak. Ha az ember beleragad a mániás elhárításba, nem történik meg a reparáció. A tudattalanban ott marad minden bűntudat, csalódás megdolgozatlanul. A mánia a depresszió elhárítása és tagadása. A személyiség nem halad előre, egy helyben van (hol mániás, hol depressziós).

A harmadik, és egyben a legrosszabb lehetőség, a paranoid-szkizoid pozícióba történő visszalépés. Ezzel egy olyan szintre jutunk, amin egyszer már túlhaladtunk. Például egy párkapcsolati szakítás után csak a másik lesz a rossz, mindenért ő lesz a felelős. Megint csak résztárgyakat érzékel a személy, azt gondolja, hogy van a világban egy csupa jó résztárgy (pasi/nő), csak azt kell megkeresni. De olyan a világban sehol nincs. Nem ismeri fel, hogy nincs tökéletes ember, irreális elvárásai vannak.  

Melanie Klein elmélete a csecsemő belső világára nehezen érthető, de a felnőtt létben nézve, könnyen magunkra ismerhetünk. Ha valakit veszteség ér, akkor kézzel foghatóan megjelennek ezek a pozíciók.