Szoptatás

Amikor ez a blog elindult, azt ígértem, hogy nem lesz személyes jellege, nem rólam fog szólni, és az én kis életemről, családomról, hanem a szakmaiságomról.

Most kivételt teszek. Részben. Lesz benne személyes rész is. Elhivatottja lettem a szoptatás témakörének, mióta én magam is anya lettem. Nem egy könnyű témakör, lehet mondani sok mindent pro és kontra, és nem könnyű úgy írni róla, hogy senkit ne bántson meg az ember.  

Nekem se ment zökkenők nélkül. Emlékszem milyen kínlódás volt egyedül éjjel a kórházi szobában, azt sem tudtam hogyan kell a kicsilányt a mellre helyezni, vagy milyen bizonytalanság volt, amikor a szoptatás után a mérleg kevesebbet mutatott, mint előtte, és kezembe nyomták 2010-ben egy budai kórházban a tápszeres üveget. Azzal a lendülettel tettem félre. Hálás vagyok annak a kórházi védőnőnek, aki időt és energiát nem kímélve jött és magyarázott és mutatott.  

A WHO ajánlása szerint a csecsemőnek hat hónapos koráig kizárólag anyatejes táplálásra lenne szüksége, de a szoptatást a baba két éves koráig javasolja folytatni. Ennek ellenére a gyakorlat az, hogy féléves korukra a csecsemők 50%-át már nem szoptatja az anya.

Azt gondolom, és ezt a magam tapasztalata is mondatja, hogy sokszor hiányzik a segítség. Nekem nem volt szerencsém a „kötelező” védőnővel, hamar úgy alakult, hogy jobbnak láttuk nem tartani a kapcsolatot. Szerettem volna másikat kérni, de erre a magyar rendszer sajnos nem ad lehetőséget. Így sokszor maradt a gyógyír a bizonytalanságra: internet, rokonok, barátok, könyvek. Néha már azt sem tudtam mit is tegyek, egymásnak ellentmondó információkat kaptam. Hiányzott az igazi megnyugtató támogatás, amit szerintem régen a nagycsaládok együttélése, a támogató rokoni kör megadhatott.

Ma már nem így tenném, de én magam az első hónapokban, minden egyes szoptatás előtt és után „mérlegeztem” a kiscsajt. Szerencsére elég jól viselte a kezdő szülők bizonytalanságát gyengítő (olykor még jobban megerősítő) tortúrát. A dolog ott kezdett megbilleni, mikor a picilány még a három hónapot se töltötte be, és nekem visszatért a havi ciklusom. Azt hittem itt a vég, hogy már nem is fogom tudni szoptatni, nem lesz tejem, más az íze, nem fogja kérni, stb. Igen, talán minden hónapban ezeken a napokon kicsit kevesebbet evett, de a világ nem dőlt össze, és ő nem maradt éhen. A következő nagy csapás akkor ért, mikor kb. 4 hónapos lehetett, és nekem sikerült egy magas lázzal járó nyavalyát elkapnom. Ha jól rémlett, gyerekkorom óta nem volt 39 fölötti lázam, na akkor igen. Akkor is a nagy kérdés, mi is legyen? Ha veszek be lázcsillapítót, nem tudtam volna nyugodt szívvel szoptatni, de nagyon ramatyul voltam. Ráadásul mivel nem nagyon tudtam enni, inni, így ez tényleg bebizonyosodott, hogy igenis számít: apadni kezdett a tejem. Itt jött az újabb kétségbeesés, és a nagyon nagy mélypont, most mi lesz? A lefejt és fagyasztott tej, mert persze ilyen is volt, az egy darabig kitartott, de vészesen fogyott. Ott volt a nagy kérdés, hogy kezdjük-e el kóstoltatni a gyümölcsöket, vagy adjunk tápszert? Nos, a tápszert megpróbáltuk, de a kicsilány hevesen tiltakozott. Az összes piacon lévő korának megfelelőt kipróbáltuk, de ő rendre elutasította. Nem tagadom, zsigerből ellene voltam a tápszernek, ez ő maga is megérezhette. Sajnálom, engem nem tudtak meggyőzni a gyártók. Biztos sokat fejlődtek ebben is, de akkor is azt gondolom, hogy üzlet ez is, nekik a bevétel a lényeg, és nem a gyerek egészsége. Ez akkor is valami mű, valami idegen dolog. Meggyőződésem, hogy a kicsik immunrendszere erre még éretlen néhány hetes, de még néhány hónapos korban is. Nagyon érdekes pár nap volt ez, ő takarékra tette magát, és azt mondta, nem, nem kérek tápszert, inkább kibírom azt is, ha most kevesebb a tej. És tényleg így is lett. Nem halt éhen, nem hőbörgött, hogy éhes, a kevesebb tej is elég volt. Vagy nem is volt olyan kevés az a tej. Én ekkor hagytam fel a mérlegezéssel. Megértettem akkor, hogy nagyon együtt vagyunk mi ketten, hogy össze vagyunk hangolódva, és csak figyelnem kell rá, hogy mit szeretne. Az elején még merev voltam, és idő szerint próbáltam etetni is. Bizonytalan voltam nagyon, sokszor én magam sem tudtam miért sír, nem akartam a cicivel kárpótolni mindenért. Mikor ez a betegség volt, én akkor értettem meg, hogy mi az az „igényszerintiség”. Nem tagadom, akkor már könnyebb volt, azért ő már 4-5 hónapos volt. Innentől, ha vágyott rá, kapott. Én nagyon szerettem ennek a meghittségét. Fekve szoptattam a kórházi utolsó naptól kezdve mindig. Imádtam vele összebújni, feküdtünk egymás mellett, és vállalom sokszor így aludtunk el. Ettől még nem történt semmi, amikor felébredt, és nem lett függő, és nem jött be, amivel riogattak, hogy ha felébred majd a cicit fogja keresni, állandóan azon fog lógni, nem tudod majd letenni, stb. Semmi ilyen nem történt. Hozzáteszem, hogy én csak otthon szoptattam. Ha úgy tetszik minden ehhez volt időzítve. Csak a szűk család az, akiknél még kivételt tettem. De szóba se jöhetett játszótér, idegen hely. Akkor a lényege veszett volna el. Hiszem, és vallom ugyanis, hogy a szoptatás messze nem csak a táplálásról szól. Benne van a megnyugvás, a biztonság, a bizalom, a meghittség. Nem vagyok a szélsőségek híve, bár hajlamos vagyok a fekete-fehér gondolkozásra. Nem gondolom, hogy a szülést követő azonnali mellre helyezésen, vagy a szoptatáson múlna minden. Nem hiszem, hogy a gyermek biztonságos kötődése ezen múlna. Azt gondolom, hogy a szoptatás mindössze segíti, de nem feltétele a megfelelő kötődés kialakulásának. Az egy sokkal összetettebb dolog, amit számos tényező befolyásol, ezek közül lehet egy a szoptatás, de azt mondani, hogy ezen múlik minden, badarság lenne. Itt is a testi érintkezés része kap, és kell, hogy kapjon hangsúlyt. Ezért is mondják azt, hogy ha az anya valamiért nem tud szoptatni, akkor is az a fontos, hogy az etetés meghitten történjen, legyen erre idő hagyva, közben nem szabad mással foglalkozni. Az anya vegye kézbe a babát, nézzen a szemébe, ugyanúgy simogassa, szeretgesse közben, mint ahogy szoptatásnál tenné. Ne csak arról szóljon a cumisüvegből történő táplálás, hogy jóllakjon a baba, hanem a szoptatás meghittségét próbáljuk megteremteni. És azt gondolom, hogy itt a baj, hogy ha úgy alakul, nem akarom most ezt vitatni, hogy miért, szóval, ha úgy alakul, akkor az anyák nem fordítanak kellő figyelmet arra, hogy az etetés valami többről, valami másról is szóljon, és igen, éppen a lényeg veszik el közben.

 

És lehet, ezért sokan megköveznek, de leírom. Nem én találtam ki, szakkönyvben olvastam: a nők 98%-a igenis képes a szoptatásra. Sokan mondják azt, hogy én mindent megtettem, de ezért meg ezért nem ment a szoptatás, abbahagytuk. Sajnálom, én ilyenkor mindig kétkedve fogadom, hogy valóban mindent megtett-e. Én magam is figyeltem a kajára, hogy igyak eleget, ittam a cikóriát, ettem homeopátiás bogyókat, tejserkentő kapszulákat, figyeltem a pihenésre. Nem volt küzdelemmentes. Messze nem. Sokan nem értették, hogy ez nekem miért ennyire kardinális kérdés. Ma sem tudom, de nagyon harcoltam érte, hogy sokáig működjön. Egy idő után persze ritkultak a szoptatások, az idő is rövidült, és egyre inkább vesztett a jelentőségéből a táplálás, inkább „vigasztaló szopás” volt ez. Vagyis amikor bajban volt, és szüksége volt anyára, akkor kérte. Nem tudtam meddig fog tartani, nem volt bennem ezzel kapcsolatban elhatározás. Azt hiszem rá akartam bízni. Talán úgy 14-15 hónapos lehetett, amikor volt ebben egy kis lecsengés, azt hittem elhagyja magától. Később megértettem, hogy más dolga volt, akkor fontosabb volt neki a világ felfedezése. 16 hónaposan aztán, ha a mahleri fázisokat nézem, akkor az újraközeledés fázisával egybecsengve, na akkor soha nem látott módon tapadt rám. Ő vágyott vissza a szimbiózisba, kérte, sokszor kérte, ez volt a megnyugvás. Nekem furcsa volt, hogy most miért, de aztán nem bántam. Néha terhes volt mindez, igen vállalom, főleg mert így kellettem minden reggel, és este, nem volt kimenő, ennyi már jó lett volna, de másnapra már sose bántam, hogy így vagyunk mi.

 

És hogy meddig tartott? Fura egy elvárás rendszerben élünk. Az hogy az elején szoptat az anya, fél évig, egy évig, az mintha elvárás lenne. Ha valaki nem így tesz, akkor furcsán, megvetően néznek rá. Aztán, ha valaki egy éves koron túl is folytatja mindezt, akkor meg azért néznek rá furcsán. Engem sokan őrültnek tartottak, nem értették miért, azt mondták még 3-4 évesen is rajtam fog lógni, nem fogom tudni elválasztani. Kaptam a megvető kérdéseket, hogy de mégis meddig akarod? Nem tudtam megmondani. Rá bíztam. Akkor már tudtam, hogy rá bízom, hogy ez legyen természetes elválasztódás, amikor ő úgy gondolja. Hogy nem akarok én ebbe belenyúlni, és nem akarom mindenféle trükkel elválasztani magamtól. Nem bánom, hogy így tettem. Két éves elmúlt, nem sokkal, amikor egyik napról a másikra elég lett neki. Kb. egy hét volt az egész, egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem kéri (merthogy soha nem én kínáltam, akkor volt összebújás, ha ő kérte) napok óta, aztán volt egy visszaesés, akkor megint pár napig kérte, és aztán nem. Többet nem. Akkor beszélgettünk erről, megnyugtattam, hogy nagylányok már nem szoktak cicizni, akkor ő is elmondta néhány este, hogy amikor kicsi volt, de ő most már nagylány. És ennyiben maradtunk. Kb. 1,5 volt mindössze, és elmaradt a cicizés. Neki zökkenőmentes volt, és nekem is. Nem volt bennem az az érzés, hogy egyetlen könnycseppet is ejtenem kellene, hogy de hamar elmúlt valami. Éppen így volt jó. Lehet érte őrültnek tartani, de megmaradt belőle az esti közös elalvás. Szeret ugyanúgy bevackolni, mint tette régen. És megmaradt még valami, az összebújás, az érintés megnyugtató, biztonságot adó hatása. Ma is mondja, hogy „bújcsizzunk össze”. Ilyenkor lefekszünk együtt a nagyágyra, szorosan egymás mellé, a kezét a nyakam köré fonja, én simogatom a hátát, puszilgatom a buksiját. Ugyanúgy, mint anno. Soha nem cumizott és soha nem szopta az ujját.

Muszáj a végén megemlítenem a La Leche Ligát. Hallottam, olvastam, tudtam, hogy ha kell ők segítenek. Azt hiszem, amikor a lázas betegségem volt, akkor kerestem meg őket végső elkeseredésemben, jöjjön valaki, beszélje át velem, mondja el jól csinálom-e, mit csináljak másképp, hogy több legyen a tejem, hogy még tudjam szoptatni sokáig. Nem jöttek. Nem jöttek, mert nem kellett, egyetlen telefonbeszélgetés elég volt, hogy W. Ungváry Renáta valamit átbillentsen bennem. Beszélgettünk a fejésről, az igény szerintiségről, kereslet-kínálatról, mérlegezésről. Kérdezte mennyi az a kevés, majd megnyugtatott, nem kevés, nincs itt semmi baj. Mindenkinek tiszta szívemből ajánlom, hogy tegye meg ezt a léptés, ha elakad, és őket keresse bátran!