Melanie Klein

A brit tárgykapcsolat-elméleti iskola megalapítója és tagja. Freud követője volt, később igyekezett annak megfigyeléseit kiterjeszteni a gyerekekre. Végül sok megállapítása eltér a freudi eszméktől.

 

Freud az ödipális korra (4-5 év) vezette vissza a lelki problémák gyökerét, ezt már verbális kornak hívjuk, a gyerek képes szavakkal kifejezni magát. Nála a psziché az ödipális konfliktuson keresztül egy stabil személyiségszerkezetté válik. Az ösztönök és az ezzel szembeni tiltások, szabályok között állandó harcot feltételez, és az ezek nyomán fellépő bűntudat az, amely a szorongást okozza. Ezekkel szemben Klein az élet első hónapjait vizsgálta, az úgynevezett preverbális kor, és ezekre vezette vissza a lelki gondokat. Szerinte a felnőtt pszichéje akkor is sérülékeny, instabil marad, ha egy „pozíción” túljutott az illető. Vagyis később is bejöhetnek ugyanazok a szorongások, rettegések, gyötrődések, amelyek szétzilálnak minket. A két fő rettegést a megsemmisüléstől való félelem, illetve a teljes elhagyatottság érzése okozza.

 

Melanie Klein szerint a csecsemőkor nem egy boldog, békés állapot, hanem tele van szorongással, agresszióval, melyeket a halálösztönből eredeztet. Ugyanakkor olyan mentális dolgokat tulajdonít a csecsemőknek, amelyekről ma azt gondoljuk, hogy az nem képes rá.

Elméletének egyik kulcsfogalma a tudattalan fantáziavilág. Ez a tudattalan fantázia nem azonos a nappali fantáziálással. A kisgyermekek, csecsemők belső pszichikus világát jelenti. A csecsemőnek nincsenek gondolatai, hanem képzetek, fantázia tölti be a fejét. Nem azonos a felnőttek álmodozásával, inkább kavargó, gomolygó képzetekről van szó. A tudattalan fantázia, mint egy zsiliprendszer helyezkedik el az ösztönök és a külvilág között. Részben az ösztönök táplálják a tudattalan fantáziákat. Ha a csecsemő éhes és nagyon rosszul érzi magát, haragot érez az anya iránt, de ha az anya megeteti, akkor pozitív képzetei lesznek róla. A másik oldalról a külvilág hat a tudattalan fantáziákra. Ezek a tudattalan fantáziák a születés pillanatától léteznek, és szervezésük az én feladata. Később helyüket a gondolkodás veszi át. A csecsemő az ún. omnipotencia, mindenhatóság érzésével van felruházva, vagyis úgy éli meg, hogy az ő képzelődései azonnali hatással vannak a tárgyra. A képzelet egyenlő a valósággal.

Klein elméletében két pozícióról ír: paranoid-szkizoid; és depresszív pozíció. A pozíció a tárgykapcsolatok minőségét, a vezető szorongásokat és a vezető elhárító mechanizmusokat írja le. Vagyis nem fázist vagy szakaszt jelent, hanem egy olyan konstellációt, amelyben a fenti három jelenik meg.  

Paranoid‐szkizoid pozíció

Az élet első néhány hónapjában van jelen. Ekkor a csecsemő idegrendszerileg és érzékszervileg is éretlen ahhoz, hogy egész tárgyakat észleljen. A csecsemő a számára fontos személyeket, akikkel ebben az időszakban kapcsolata van, tehát még résztárgyakban fogja fel. Érzékeli a haját, a ruháját, de egyben azt nem, hogy ez az anyám. A külvilág észlelése tehát fragmentált, töredezett. A csecsemő tudattalan fantáziáiban vannak öröm‐ és kínélmények is. Utóbbiak a kielégületlenségekből, és a veleszületett destruktív késztetésekből származnak. Egyrészt mozgásba tudja átfordítani (rugdosás, kapálózás, ökölbe szorítja a kezét), vagy kivetíti a külvilágba az anyamellre. A projekció a legprimitívebb elhárító mechanizmus. A vezető szorongás ebben a pozícióban a paranoid szorongás (üldözővé válik az anyamell). Amikor az anyamell kielégítő, tele van a tudattalan fantázia pozitív érzésekkel. A jó anyamell mellett párhuzamosan egy rossz anyamell képe is él. Két tárggyal van kapcsolata, egy jó és egy rossz anyamellel. Az eredeti tárgy (az anyamell) a csecsemő fantáziájában két részre hasad, ez a hasítás mentén történik, mely szintén egy primitív elhárító mechanizmus. Képtelen arra, hogy a jót és a rosszat egységben szemlélje. Az anyai gondoskodás épp azért fontos, hogy csökkentsük az üldöző szorongásokat. Jó esetben a gyereknek több a pozitív élménye, mint a negatív. A jó tárgy így egyre erősebb lesz, s az üldöző szorongás mérséklődik a csecsemőben. Ha mégsem így van, akkor a csecsemő idealizál. A jó tárgyat felduzzasztja a fantáziáiban, így az megvédi őt a rossztól.

Paranoid a pozíció, mert a belső szorongás benne paranoid, és szkizoid, mert a tárgyak és az én is hasítottan van jelen.

Az anyának a  nélkülözhetetlen szerepe megmutatkozik a projekció specifikus változatában, a projektív identifikációban is. Az anya sosem lehet tökéletes, Winnicott nyomán „elég jó” szülőnek kell lenni. Kellenek a frusztrációk is. A projektív identifikáció egy kétszemélyes helyzet. Jelen esetben a gyermek rávetít valamit az anyára, az anya felveszi magába a rávetített tartalmat, eszerint megváltozik a viselkedése, attitűdje. A csecsemő rávetíti az anyára az ő indulatait, agresszióját. Legrosszabb esetben az anya ezt visszavetíti rá. Az a jó, ha az anya tárolni tudja ezt, mint egy konténer, és belül megdolgozva ezt az agressziót, később a gyerek ezt vissza tudja venni. Ha a projektív identifikáció jól működik, akkor annak két hozadéka van a gyerek számára. Az egyik, hogy azt éli meg, hogy az anya erős (nem pusztította el az én haragom), és ha az anya erős, akkor egy erős belső tárgyat tud belül kialakítani, s ő maga is erős lesz. Később kialakul az önmegnyugtatás képessége. A másik, hogy a gyerek azt éli meg, hogy az ő agressziója nem pusztító. A rossz tárgy így gyengülni fog, csökken a paranoid szorongás. A jót sem kell így annyira idealizálni. Elkezdenek mérséklődni a szélsőségek. Ez készíti elő az átmenetet a depresszív pozíció számára.

 

Depresszív pozíció  

Itt a csecsemő már képessé válik arra, hogy a környezetét (elsősorban az anyját) egész tárgyként lássa (6 hónapos kortól), idegrendszerileg és érzékszervileg is megérett minderre. Ekkor jön rá arra, hogy a jó és a rossz tapasztalatai/érzései is egy személy, az anya felé irányulnak. Az iránt érez tehát agressziót vagy destruktív érzéseket, akitől függ az élete. Ebből fakad ez a sajátos depresszív szorongás. Attól fél, hogy az ő agressziója kárt tesz a fontos kapcsolatban, hogy tönkreteszi. Nem gondolati szinten, hanem a tudattalan fantázia szintjén zajlik mindez.  Megrémül a saját dühétől. Ez már egy lépés, mert nem kivetíti a saját hibáit, fel tudja ismerni, hogy neki is vannak hibái. Érettebb, mint a paranoid tendenciák.  A szeretet és a gyűlölet ambivalenciája (ugyanaz iránt a személy iránt érzi) jelentkezik. Mindenkiben van jó és rossz. Már együtt tud élni a csecsemő ezzel az ambivalenciával.  Ebben a pozícióban új érzések szállják meg a csecsemőt: kétségbeesés, félelem, hogy elpusztítja a jó tárgyat, aggódás a szeretett személy jóllétéért, bűntudat a saját destruktív érzések miatt. Kételkedés: saját szerethetőségében, ő képes‐e szeretni.

A gyermek többféle módon tud védekezni ez ellen.

Egyrészt, például, ha este magányosan ott van a kiságyában és vágyik az anyára, sír, akkor képzeletben megteremti az anyát magában. Az igazi megkönnyebbülés számára azonban, ha az anya tényleg megjelenik, ezzel bizonyítva, hogy a szeretet ereje képes meggyógyítania a kapcsolatot és nem pusztította el. Ezzel tanulja mega gyerek, hogy a haragja nem véglegesen pusztító. Ezért sem szabad sírni hagyni a gyermeket. Ráadásul a képzeletbeli reparáció egy fontos képesség, a kreativitás későbbi alapja is. Ha a gondozó nem megfelelően válaszol, az depresszióhoz, autoagresszióhoz, bűntudat érzéséhez vezethet.

A reparáció azonban viselkedéses szinten is jelen lehet. A gyermeki fantázia azt képzeli, hogy anya keres egy jobb gyereket helyettem. Mit csinál ilyenkor egy gyerek? Odabújik, megsimogatja az anyát, próbálja kiengesztelni, jól kezd el viselkedni, azért hogy újra elnyerje az anya szeretetét. Ez egy újabb fontos képesség, az empátia alapja. 

A reparáció az egyetlen mód, amely kivezet a depresszív szorongásból. Ha számunkra fontos személyt veszítünk el, akkor szinte törvényszerű, hogy ez a depresszív pozíció beindul. A kínos feszültséget csak elhárítani tudja az illető, ennek egyik módja a mániás elhárítás.

A második lehetőség tehát a mániás elhárítás, melynek során megmásítjuk a valóságot, azért, hogy ne érezzük a szorongást, de így nem is oldjuk meg a problémát. A mániás elhárítás csak akkor patológiás, ha sokáig fennáll, különben adaptív, mert segít elkerülni a mély krízist. Később azonban mindenképpen szembe kell nézni a dolgokkal, hogy a reparáció végbemenjen. A mániás elhárítás során tagadja az egyén a fájdalmat, a bűntudatot, a veszteséget. Azért valódi elhárítás szemben a reparációval, mert nagy feszültség esetén azonnali tehermentesítést eredményez, megmásítja a valóságot, és ezért nem jó, ha hosszú távon fennmarad. Központi szerepe van tehát a tagadásnak. Ha az ember beleragad a mániás elhárításba, nem történik meg a reparáció. A tudattalanban ott marad minden bűntudat, csalódás megdolgozatlanul. A mánia a depresszió elhárítása és tagadása. A személyiség nem halad előre, egy helyben van (hol mániás, hol depressziós).

A harmadik, és egyben a legrosszabb lehetőség, a paranoid-szkizoid pozícióba történő visszalépés. Ezzel egy olyan szintre jutunk, amin egyszer már túlhaladtunk. Például egy párkapcsolati szakítás után csak a másik lesz a rossz, mindenért ő lesz a felelős. Megint csak résztárgyakat érzékel a személy, azt gondolja, hogy van a világban egy csupa jó résztárgy (pasi/nő), csak azt kell megkeresni. De olyan a világban sehol nincs. Nem ismeri fel, hogy nincs tökéletes ember, irreális elvárásai vannak.  

Melanie Klein elmélete a csecsemő belső világára nehezen érthető, de a felnőtt létben nézve, könnyen magunkra ismerhetünk. Ha valakit veszteség ér, akkor kézzel foghatóan megjelennek ezek a pozíciók.