Kutatási eredmények

Nos, akkor jöjjenek a kutatási eredmények… 

Első hipotézisemben a nemek közötti különbséget vizsgáltam a pszichés jóllét vonatkozásában. A szakirodalommal összhangban azt feltételeztem, hogy a szülővé válás folyamata súlyosabb krízist jelent a nők számára, vagyis pszichés jóllétük kedvezőtlenebb lesz, mint a férfiaknak. Eredményeim szerint azonban, a szakirodalommal ellentétben, a pszichés jóllét tekintetében, sőt az egyes alskálák vonatkozásában sem sikerült szignifikáns különbséget kimutatni a nemek között. Jóllehet az átlagértékek valóban mutattak különbséget a nemek között, az Autonómia alskálát kivéve minden skálán, a nők javára, ez nem volt szignifikáns. Mégis azt jelezte számomra, hogy nemhogy a nőket érintené súlyosabban a szülővé válás krízise, hanem éppen hogy a férfiakat. A nők a PJK összpontszámban is kedvezőbb értéket értek el, még ha ez a különbség sem volt szignifikáns.  

Második hipotézisemben a felnőtt kötődési stílust, mint a pszichés jóllét meghatározóját vizsgáltam. A szakirodalom alapján azt feltételezem, hogy a felnőtt kötődés és a pszichés jóllét között szignifikáns kapcsolat van. Eredményeim szerint a Közelség alskálán elért pontszám és a pszichés jóllét között szignifikáns kapcsolat van, és ez kimutatható mindkét nem esetén is. A Függés és a Szorongás alskála esetében azonban a szignifikáns kapcsolat csak a teljes mintán és a nők esetében volt kimutatható, de a férfiaknál nem. Hipotézisem további feltételezését is sikerült igazolni a Közelség és a Függés alskálákon elért magasabb pontszám jobb pszichés jóllétet, míg a Szorongás alskálán elért magasabb pontszám, rosszabb pszichés jóllétet eredményezett. 

Mivel azt is feltételeztem, hogy a kötődés nem közvetlenül, hanem esetleg az érzelemszabályozáson keresztül hat a pszichés jóllétre, ezért harmadik hipotézisemben a kötődési stílus és az érzelemszabályozás közötti szignifikáns kapcsolatot kerestem. Eredményeim szerint a Közelség és a Szorongás alskálán elért pontszám és az érzelemszabályozás között szignifikáns kapcsolat van, és ez kimutatható mindkét nem esetén is. A Függés alskála esetében azonban a szignifikáns kapcsolat csak a teljes mintán és a nők esetében volt kimutatható, de a férfiaknál nem. Azt is sikerült feltárni, hogy a Közelség és a Függés alskálákon elért magasabb pontszám jobb érzelemszabályozást eredményez, míg a Szorongás alskálán elért magasabb pontszám érzelemszabályozási deficitet okoz. 

A negyedik hipotézis vizsgálata során a nemek közötti különbségeket igyekeztem feltárni az érzelemszabályozás tekintetében. Vizsgálatom végül mind a hat alskála mentén tárta fel a nemek közötti különbségeket: Egyedül az Érzelmi tudatosság hiánya faktorban értek el a férfiak magasabb pontszámot, vagyis ők kevésbé figyelnek oda érzelmi jelzéseikre, kevésbé fontosnak ismerik el azokat.     A hat alskálából kizárólag az Érzelmi tisztaság hiánya faktor nem jelzett szignifikáns különbséget a nemek között, mint ahogy az érzelemszabályozás összpontszám sem.

Egy kis statisztika

Az eredmények bemutatását a minta részletes bemutatásával kezdeném. Ezek talán kicsit szárazabb számadatoknak tűnnek, de kutatás teljességéhez ez is hozzátartozik.  

A kérdőívet 163 fő töltötte ki, de ebből sajnálatos módon 8 fő nem felelt meg a kritériumoknak. Ily módon a teljes vizsgálati minta végül 155 főből állt, 30 férfi és 125 női kitöltővel.

A kitöltők 26 és 59 év közötti férfiak és nők voltak, átlagéletkoruk 33 év. A férfiak 28 és 59 év közöttiek, átlagéletkoruk 35 év. A nők 26 és 52 év közöttiek, átlagéletkoruk 33 év.

Legmagasabb iskolai végzettsége (egyetem, főiskola) 134 főnek volt. 17 fő érettségivel rendelkezett vagy technikumot végzett, 4 fő pedig szakmunkásképzőt.

A vizsgálati személyek lakóhely szerinti megoszlása a következő volt: 127 fő nagyvárosban élt, 22 fő kis-, közepes városban, 6 fő pedig falun, vagy községben.

A kérdőívet többségében házas (118 fő), és élettársi kapcsolatban élő (30 fő) személy töltötte ki. Továbbá 2 egyedülálló, 2 elvált, 2 elvált, de már új kapcsolatban élő, illetve 1 többedik házasságban élő töltötte ki.

A válaszadók közül 143 fő tervezte a gyermekvállalást, és mindössze 12 fő adta azt a választ, hogy a gyermeket nem tervezték.

Amennyiben a kitöltő tervezte a gyermekvállalást (143 fő), akkor rákérdeztem arra, hogy mennyi időt kellett várniuk a fogantatásra. A válaszadók az azonnal, vagyis 0 hónaptól 96 hónapig terjedő időpontokat jelöltek meg. Az átlagos időtartam 9 hónap volt.

A válaszadók közül 68 főnél időre érkezett a gyermek, 46 főnél korábban érkezett, de nem volt koraszülött, 27 főnél kicsit késett a kijelölt időponthoz képest, 13 főnél késett és a szülést emiatt meg kellett indítani, és mindössze 1 főnél volt koraszülött a gyermek.

A válaszadók közül 100 fő jelölte, hogy a gyermek születése spontán, hüvelyi úton történt, 30 főnél császármetszéssel, és 25 főnél spontán szülésnek indult, de később császármetszés vált indokolttá.

A gyermek születése során 132 főnél nem történt semmiféle komplikáció, míg 23 főnél igen. Igen válasz esetén megkérdeztem a kitöltőket, hogy pontosan mi történt, milyen nehézség lépett fel. A válaszok nagy része ismétlődött, tehát nem egyedi problémák léptek fel, hanem úgy tűnik általánosíthatóak a felmerülő nehézségek: légzési elégtelenség, vákuummal történő születés, a baba elakadása, köldökzsinór tekeredés, tüdőgyulladás a babánál, ezért intenzív osztályos kezelés, szennyeződött magzatvíz, fájásgyengeség.

A válaszadók közül 122 fő együtt szült a párjával, 6 fő egyedül szült saját döntésre, 1 fő egyedül szült, mivel az apa nem akart jelen lenni, és 26 fő egyéb választ jelölt.

Az „egyéb” válasz esetén megkértem a válaszadót annak kifejtésére. Legtöbb esetben a császármetszést jelölték meg okként, programozott császár esetén nem lehetett bent senki az anyukával. Sokan azt a választ adták, hogy a vajúdás alatt bent volt az apa, vagy bent voltak, de mivel császármetszés vált indokolttá, nem lehetett/lehettek bent végig. Volt, akinél testvér volt jelen, volt, akinél dúla. Volt olyan személy, akinél a férj, mint orvos volt jelen.

A válaszadók gyermekei közül a legfiatalabb 1 hónapos volt, míg a legidősebb 36 hónapos. A gyermekek átlagos életkora 17 hónap.

A válaszadók közül jelenleg 103 fő nem dolgozik, 52 fő viszont igen. A férfiaknál érthető módon a többség, azaz 29 fő dolgozik, és mindössze 1 fő nem. A nőknél viszont a többség, azaz 102 fő nem dolgozik, és 23 fő igen.

A jelenleg dolgozó 52 fő közül 46 szellemi munkát végez, 6 fő könnyű fizikai munkát. Azokat, akik nem dolgoznak megkérdeztem ennek okáról. 97 fő a gyermek ellátása miatt van otthon, 6 főnél egyéb okok játszanak szerepet. Az egyéb válasz estén megkérdeztem a munkától való távolmaradás okát, az 5 nő mindegyike a második gyermek várását jelölte meg okként, míg az egyetlen férfi az „életút keresést”.

A vizsgálati személyek közül 65 fő az átlagosnál kicsit jobbnak ítélte meg anyagi helyzetét. 57 fő átlagosnak, 24 fő az átlagosnál sokkal kedvezőbbnek, 8 fő átlag alattinak, és 1 fő az átlagosnál sokkal rosszabbnak.

A vizsgálati személyek közül 126 fő még soha nem vett részt pszichológiai/pszichiátriai kezelésen, míg 29 fő igen. Azokat, akik még nem vettek részt pszichológiai/pszichiátria kezelésen, megkérdeztem, hogy érezték-e valaha ennek szükségét. A 126 főből 97 nemleges választ adott, azonban 29 fő igennel felelt.

Szülővé válás és a pszichés jóllét

Tavaly nyáron elkezdtem a BA képzést lezáró, empirikus kutatást is tartalmazó, nagy műhelymunkám bemutatását. Aztán mindez az egyéb számomra oly kedves témák miatt félbemaradt, most ezt az űrt igyekszem pótolni. Bizonyára emlékeztek, a téma a szülővé válás krízise volt. Lehet, hogy lesz némi átfedés a korábban írottakkal, de talán nem árt feleleveníteni a dolgokat.

 A szakirodalom szerint az életút folyamán életciklus váltások következnek be, melyek során átmenetekről, normatív krízis időszakokról beszélhetünk. Az egyik legválságosabb átmeneti periódusnak az első gyermek születése tekinthető, vagyis a szülővé válás, illetve a családdá alakulás folyamata. Megfigyelések szerint az elfogadható időtartam a szülővé válás folyamatára a születést követő első két, de legfeljebb három évre tehető, ezért vizsgálatomban is olyan szülők szerepeltek, akiknek egy gyermekük van és a gyermek legfeljebb három éves.

A szakirodalom egyrészt nemek közötti különbséget feltételez (a nőknél súlyosabb a krízis), másrészt azt, hogy számos tényező van, amelyek befolyásolják a szülővé válás folyamatának megélését, a pszichés jóllétet, vagyis, ezen normatív krízis súlyosságát.

Én is feltételeztem kutatásomban, hogy a nemek között szignifikáns különbség lesz a szülővé válás folyamán megmutatkozó pszichés jóllétében, azonban ezt egy eddig nem vizsgált, új szemszögből igyekeztem feltárni. Az életúti váltások során többek között az érzelemszabályozási folyamatok aktiválódnak. A szakirodalom alapján továbbá tudtam, hogy ezen érzelemszabályozási folyamatok fejlődése a kötődési elméletből vezethető le, illetve, hogy az érzelemszabályozási deficitek magyarázzák az alacsonyabb pszichés jóllét értékeket. Kutatásomban, ezen hármas kör alkotta a vizsgálódási területemet. Előzetes feltevéseim szerint nem elsősorban, és nem kizárólagosan a nem, anyagi helyzet, életkori, stb. tényezők a determinálóak, hanem a felnőtt kötődési minták, és feltehetőleg ezeken keresztül főként az érzelemszabályozás nehézségei magyarázhatják a megélés egyéni különbségeit.

Kutatásom újszerűségét tehát az adta, hogy a szülővé válás folyamatának, az első gyermek születését követő normatív krízis időszakának pszichés jóllétét a felnőtt kötődés és az érzelemszabályozás tükrében vizsgáltam, illetve igyekeztem a nemek közötti különbséget is feltárni.   

 

Végezetül megvizsgáltam számos tényező esetleges hatását (pl. életkor, iskolai végzetség, családi állapot, tervezett terhesség, gyermek életkora, anyagi helyzet), de ezeken kívül számos egyéb befolyásoló tényezőt feltételeztem: fogantatásra való várakozás ideje, koraszülés ténye, esetleges császármetszés, komplikáció a szülés folyamán.

Ezek alapján tehát a kérdésem átfogóan a következő volt:

Van-e szignifikáns különbség az első gyermekes szülők, a férfiak és nők pszichés jóllétében, érzelemszabályozásában? Vajon a felnőtt kötődés, és/vagy az érzelemszabályozás, esetleg egyéb tényezők befolyásolják-e a szülővé válás folyamatának megélését, a pszichés jóllétet? A felnőtt kötődési stílus vagy az érzelemszabályozás a meghatározóbb a pszichés jóllét vonatkozásában?

 

Szoptatás

Amikor ez a blog elindult, azt ígértem, hogy nem lesz személyes jellege, nem rólam fog szólni, és az én kis életemről, családomról, hanem a szakmaiságomról.

Most kivételt teszek. Részben. Lesz benne személyes rész is. Elhivatottja lettem a szoptatás témakörének, mióta én magam is anya lettem. Nem egy könnyű témakör, lehet mondani sok mindent pro és kontra, és nem könnyű úgy írni róla, hogy senkit ne bántson meg az ember.  

Nekem se ment zökkenők nélkül. Emlékszem milyen kínlódás volt egyedül éjjel a kórházi szobában, azt sem tudtam hogyan kell a kicsilányt a mellre helyezni, vagy milyen bizonytalanság volt, amikor a szoptatás után a mérleg kevesebbet mutatott, mint előtte, és kezembe nyomták 2010-ben egy budai kórházban a tápszeres üveget. Azzal a lendülettel tettem félre. Hálás vagyok annak a kórházi védőnőnek, aki időt és energiát nem kímélve jött és magyarázott és mutatott.  

A WHO ajánlása szerint a csecsemőnek hat hónapos koráig kizárólag anyatejes táplálásra lenne szüksége, de a szoptatást a baba két éves koráig javasolja folytatni. Ennek ellenére a gyakorlat az, hogy féléves korukra a csecsemők 50%-át már nem szoptatja az anya.

Azt gondolom, és ezt a magam tapasztalata is mondatja, hogy sokszor hiányzik a segítség. Nekem nem volt szerencsém a „kötelező” védőnővel, hamar úgy alakult, hogy jobbnak láttuk nem tartani a kapcsolatot. Szerettem volna másikat kérni, de erre a magyar rendszer sajnos nem ad lehetőséget. Így sokszor maradt a gyógyír a bizonytalanságra: internet, rokonok, barátok, könyvek. Néha már azt sem tudtam mit is tegyek, egymásnak ellentmondó információkat kaptam. Hiányzott az igazi megnyugtató támogatás, amit szerintem régen a nagycsaládok együttélése, a támogató rokoni kör megadhatott.

Ma már nem így tenném, de én magam az első hónapokban, minden egyes szoptatás előtt és után „mérlegeztem” a kiscsajt. Szerencsére elég jól viselte a kezdő szülők bizonytalanságát gyengítő (olykor még jobban megerősítő) tortúrát. A dolog ott kezdett megbilleni, mikor a picilány még a három hónapot se töltötte be, és nekem visszatért a havi ciklusom. Azt hittem itt a vég, hogy már nem is fogom tudni szoptatni, nem lesz tejem, más az íze, nem fogja kérni, stb. Igen, talán minden hónapban ezeken a napokon kicsit kevesebbet evett, de a világ nem dőlt össze, és ő nem maradt éhen. A következő nagy csapás akkor ért, mikor kb. 4 hónapos lehetett, és nekem sikerült egy magas lázzal járó nyavalyát elkapnom. Ha jól rémlett, gyerekkorom óta nem volt 39 fölötti lázam, na akkor igen. Akkor is a nagy kérdés, mi is legyen? Ha veszek be lázcsillapítót, nem tudtam volna nyugodt szívvel szoptatni, de nagyon ramatyul voltam. Ráadásul mivel nem nagyon tudtam enni, inni, így ez tényleg bebizonyosodott, hogy igenis számít: apadni kezdett a tejem. Itt jött az újabb kétségbeesés, és a nagyon nagy mélypont, most mi lesz? A lefejt és fagyasztott tej, mert persze ilyen is volt, az egy darabig kitartott, de vészesen fogyott. Ott volt a nagy kérdés, hogy kezdjük-e el kóstoltatni a gyümölcsöket, vagy adjunk tápszert? Nos, a tápszert megpróbáltuk, de a kicsilány hevesen tiltakozott. Az összes piacon lévő korának megfelelőt kipróbáltuk, de ő rendre elutasította. Nem tagadom, zsigerből ellene voltam a tápszernek, ez ő maga is megérezhette. Sajnálom, engem nem tudtak meggyőzni a gyártók. Biztos sokat fejlődtek ebben is, de akkor is azt gondolom, hogy üzlet ez is, nekik a bevétel a lényeg, és nem a gyerek egészsége. Ez akkor is valami mű, valami idegen dolog. Meggyőződésem, hogy a kicsik immunrendszere erre még éretlen néhány hetes, de még néhány hónapos korban is. Nagyon érdekes pár nap volt ez, ő takarékra tette magát, és azt mondta, nem, nem kérek tápszert, inkább kibírom azt is, ha most kevesebb a tej. És tényleg így is lett. Nem halt éhen, nem hőbörgött, hogy éhes, a kevesebb tej is elég volt. Vagy nem is volt olyan kevés az a tej. Én ekkor hagytam fel a mérlegezéssel. Megértettem akkor, hogy nagyon együtt vagyunk mi ketten, hogy össze vagyunk hangolódva, és csak figyelnem kell rá, hogy mit szeretne. Az elején még merev voltam, és idő szerint próbáltam etetni is. Bizonytalan voltam nagyon, sokszor én magam sem tudtam miért sír, nem akartam a cicivel kárpótolni mindenért. Mikor ez a betegség volt, én akkor értettem meg, hogy mi az az „igényszerintiség”. Nem tagadom, akkor már könnyebb volt, azért ő már 4-5 hónapos volt. Innentől, ha vágyott rá, kapott. Én nagyon szerettem ennek a meghittségét. Fekve szoptattam a kórházi utolsó naptól kezdve mindig. Imádtam vele összebújni, feküdtünk egymás mellett, és vállalom sokszor így aludtunk el. Ettől még nem történt semmi, amikor felébredt, és nem lett függő, és nem jött be, amivel riogattak, hogy ha felébred majd a cicit fogja keresni, állandóan azon fog lógni, nem tudod majd letenni, stb. Semmi ilyen nem történt. Hozzáteszem, hogy én csak otthon szoptattam. Ha úgy tetszik minden ehhez volt időzítve. Csak a szűk család az, akiknél még kivételt tettem. De szóba se jöhetett játszótér, idegen hely. Akkor a lényege veszett volna el. Hiszem, és vallom ugyanis, hogy a szoptatás messze nem csak a táplálásról szól. Benne van a megnyugvás, a biztonság, a bizalom, a meghittség. Nem vagyok a szélsőségek híve, bár hajlamos vagyok a fekete-fehér gondolkozásra. Nem gondolom, hogy a szülést követő azonnali mellre helyezésen, vagy a szoptatáson múlna minden. Nem hiszem, hogy a gyermek biztonságos kötődése ezen múlna. Azt gondolom, hogy a szoptatás mindössze segíti, de nem feltétele a megfelelő kötődés kialakulásának. Az egy sokkal összetettebb dolog, amit számos tényező befolyásol, ezek közül lehet egy a szoptatás, de azt mondani, hogy ezen múlik minden, badarság lenne. Itt is a testi érintkezés része kap, és kell, hogy kapjon hangsúlyt. Ezért is mondják azt, hogy ha az anya valamiért nem tud szoptatni, akkor is az a fontos, hogy az etetés meghitten történjen, legyen erre idő hagyva, közben nem szabad mással foglalkozni. Az anya vegye kézbe a babát, nézzen a szemébe, ugyanúgy simogassa, szeretgesse közben, mint ahogy szoptatásnál tenné. Ne csak arról szóljon a cumisüvegből történő táplálás, hogy jóllakjon a baba, hanem a szoptatás meghittségét próbáljuk megteremteni. És azt gondolom, hogy itt a baj, hogy ha úgy alakul, nem akarom most ezt vitatni, hogy miért, szóval, ha úgy alakul, akkor az anyák nem fordítanak kellő figyelmet arra, hogy az etetés valami többről, valami másról is szóljon, és igen, éppen a lényeg veszik el közben.

 

És lehet, ezért sokan megköveznek, de leírom. Nem én találtam ki, szakkönyvben olvastam: a nők 98%-a igenis képes a szoptatásra. Sokan mondják azt, hogy én mindent megtettem, de ezért meg ezért nem ment a szoptatás, abbahagytuk. Sajnálom, én ilyenkor mindig kétkedve fogadom, hogy valóban mindent megtett-e. Én magam is figyeltem a kajára, hogy igyak eleget, ittam a cikóriát, ettem homeopátiás bogyókat, tejserkentő kapszulákat, figyeltem a pihenésre. Nem volt küzdelemmentes. Messze nem. Sokan nem értették, hogy ez nekem miért ennyire kardinális kérdés. Ma sem tudom, de nagyon harcoltam érte, hogy sokáig működjön. Egy idő után persze ritkultak a szoptatások, az idő is rövidült, és egyre inkább vesztett a jelentőségéből a táplálás, inkább „vigasztaló szopás” volt ez. Vagyis amikor bajban volt, és szüksége volt anyára, akkor kérte. Nem tudtam meddig fog tartani, nem volt bennem ezzel kapcsolatban elhatározás. Azt hiszem rá akartam bízni. Talán úgy 14-15 hónapos lehetett, amikor volt ebben egy kis lecsengés, azt hittem elhagyja magától. Később megértettem, hogy más dolga volt, akkor fontosabb volt neki a világ felfedezése. 16 hónaposan aztán, ha a mahleri fázisokat nézem, akkor az újraközeledés fázisával egybecsengve, na akkor soha nem látott módon tapadt rám. Ő vágyott vissza a szimbiózisba, kérte, sokszor kérte, ez volt a megnyugvás. Nekem furcsa volt, hogy most miért, de aztán nem bántam. Néha terhes volt mindez, igen vállalom, főleg mert így kellettem minden reggel, és este, nem volt kimenő, ennyi már jó lett volna, de másnapra már sose bántam, hogy így vagyunk mi.

 

És hogy meddig tartott? Fura egy elvárás rendszerben élünk. Az hogy az elején szoptat az anya, fél évig, egy évig, az mintha elvárás lenne. Ha valaki nem így tesz, akkor furcsán, megvetően néznek rá. Aztán, ha valaki egy éves koron túl is folytatja mindezt, akkor meg azért néznek rá furcsán. Engem sokan őrültnek tartottak, nem értették miért, azt mondták még 3-4 évesen is rajtam fog lógni, nem fogom tudni elválasztani. Kaptam a megvető kérdéseket, hogy de mégis meddig akarod? Nem tudtam megmondani. Rá bíztam. Akkor már tudtam, hogy rá bízom, hogy ez legyen természetes elválasztódás, amikor ő úgy gondolja. Hogy nem akarok én ebbe belenyúlni, és nem akarom mindenféle trükkel elválasztani magamtól. Nem bánom, hogy így tettem. Két éves elmúlt, nem sokkal, amikor egyik napról a másikra elég lett neki. Kb. egy hét volt az egész, egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem kéri (merthogy soha nem én kínáltam, akkor volt összebújás, ha ő kérte) napok óta, aztán volt egy visszaesés, akkor megint pár napig kérte, és aztán nem. Többet nem. Akkor beszélgettünk erről, megnyugtattam, hogy nagylányok már nem szoktak cicizni, akkor ő is elmondta néhány este, hogy amikor kicsi volt, de ő most már nagylány. És ennyiben maradtunk. Kb. 1,5 volt mindössze, és elmaradt a cicizés. Neki zökkenőmentes volt, és nekem is. Nem volt bennem az az érzés, hogy egyetlen könnycseppet is ejtenem kellene, hogy de hamar elmúlt valami. Éppen így volt jó. Lehet érte őrültnek tartani, de megmaradt belőle az esti közös elalvás. Szeret ugyanúgy bevackolni, mint tette régen. És megmaradt még valami, az összebújás, az érintés megnyugtató, biztonságot adó hatása. Ma is mondja, hogy „bújcsizzunk össze”. Ilyenkor lefekszünk együtt a nagyágyra, szorosan egymás mellé, a kezét a nyakam köré fonja, én simogatom a hátát, puszilgatom a buksiját. Ugyanúgy, mint anno. Soha nem cumizott és soha nem szopta az ujját.

Muszáj a végén megemlítenem a La Leche Ligát. Hallottam, olvastam, tudtam, hogy ha kell ők segítenek. Azt hiszem, amikor a lázas betegségem volt, akkor kerestem meg őket végső elkeseredésemben, jöjjön valaki, beszélje át velem, mondja el jól csinálom-e, mit csináljak másképp, hogy több legyen a tejem, hogy még tudjam szoptatni sokáig. Nem jöttek. Nem jöttek, mert nem kellett, egyetlen telefonbeszélgetés elég volt, hogy W. Ungváry Renáta valamit átbillentsen bennem. Beszélgettünk a fejésről, az igény szerintiségről, kereslet-kínálatról, mérlegezésről. Kérdezte mennyi az a kevés, majd megnyugtatott, nem kevés, nincs itt semmi baj. Mindenkinek tiszta szívemből ajánlom, hogy tegye meg ezt a léptés, ha elakad, és őket keresse bátran!

Melanie Klein

A brit tárgykapcsolat-elméleti iskola megalapítója és tagja. Freud követője volt, később igyekezett annak megfigyeléseit kiterjeszteni a gyerekekre. Végül sok megállapítása eltér a freudi eszméktől.

 

Freud az ödipális korra (4-5 év) vezette vissza a lelki problémák gyökerét, ezt már verbális kornak hívjuk, a gyerek képes szavakkal kifejezni magát. Nála a psziché az ödipális konfliktuson keresztül egy stabil személyiségszerkezetté válik. Az ösztönök és az ezzel szembeni tiltások, szabályok között állandó harcot feltételez, és az ezek nyomán fellépő bűntudat az, amely a szorongást okozza. Ezekkel szemben Klein az élet első hónapjait vizsgálta, az úgynevezett preverbális kor, és ezekre vezette vissza a lelki gondokat. Szerinte a felnőtt pszichéje akkor is sérülékeny, instabil marad, ha egy „pozíción” túljutott az illető. Vagyis később is bejöhetnek ugyanazok a szorongások, rettegések, gyötrődések, amelyek szétzilálnak minket. A két fő rettegést a megsemmisüléstől való félelem, illetve a teljes elhagyatottság érzése okozza.

 

Melanie Klein szerint a csecsemőkor nem egy boldog, békés állapot, hanem tele van szorongással, agresszióval, melyeket a halálösztönből eredeztet. Ugyanakkor olyan mentális dolgokat tulajdonít a csecsemőknek, amelyekről ma azt gondoljuk, hogy az nem képes rá.

Elméletének egyik kulcsfogalma a tudattalan fantáziavilág. Ez a tudattalan fantázia nem azonos a nappali fantáziálással. A kisgyermekek, csecsemők belső pszichikus világát jelenti. A csecsemőnek nincsenek gondolatai, hanem képzetek, fantázia tölti be a fejét. Nem azonos a felnőttek álmodozásával, inkább kavargó, gomolygó képzetekről van szó. A tudattalan fantázia, mint egy zsiliprendszer helyezkedik el az ösztönök és a külvilág között. Részben az ösztönök táplálják a tudattalan fantáziákat. Ha a csecsemő éhes és nagyon rosszul érzi magát, haragot érez az anya iránt, de ha az anya megeteti, akkor pozitív képzetei lesznek róla. A másik oldalról a külvilág hat a tudattalan fantáziákra. Ezek a tudattalan fantáziák a születés pillanatától léteznek, és szervezésük az én feladata. Később helyüket a gondolkodás veszi át. A csecsemő az ún. omnipotencia, mindenhatóság érzésével van felruházva, vagyis úgy éli meg, hogy az ő képzelődései azonnali hatással vannak a tárgyra. A képzelet egyenlő a valósággal.

Klein elméletében két pozícióról ír: paranoid-szkizoid; és depresszív pozíció. A pozíció a tárgykapcsolatok minőségét, a vezető szorongásokat és a vezető elhárító mechanizmusokat írja le. Vagyis nem fázist vagy szakaszt jelent, hanem egy olyan konstellációt, amelyben a fenti három jelenik meg.  

Paranoid‐szkizoid pozíció

Az élet első néhány hónapjában van jelen. Ekkor a csecsemő idegrendszerileg és érzékszervileg is éretlen ahhoz, hogy egész tárgyakat észleljen. A csecsemő a számára fontos személyeket, akikkel ebben az időszakban kapcsolata van, tehát még résztárgyakban fogja fel. Érzékeli a haját, a ruháját, de egyben azt nem, hogy ez az anyám. A külvilág észlelése tehát fragmentált, töredezett. A csecsemő tudattalan fantáziáiban vannak öröm‐ és kínélmények is. Utóbbiak a kielégületlenségekből, és a veleszületett destruktív késztetésekből származnak. Egyrészt mozgásba tudja átfordítani (rugdosás, kapálózás, ökölbe szorítja a kezét), vagy kivetíti a külvilágba az anyamellre. A projekció a legprimitívebb elhárító mechanizmus. A vezető szorongás ebben a pozícióban a paranoid szorongás (üldözővé válik az anyamell). Amikor az anyamell kielégítő, tele van a tudattalan fantázia pozitív érzésekkel. A jó anyamell mellett párhuzamosan egy rossz anyamell képe is él. Két tárggyal van kapcsolata, egy jó és egy rossz anyamellel. Az eredeti tárgy (az anyamell) a csecsemő fantáziájában két részre hasad, ez a hasítás mentén történik, mely szintén egy primitív elhárító mechanizmus. Képtelen arra, hogy a jót és a rosszat egységben szemlélje. Az anyai gondoskodás épp azért fontos, hogy csökkentsük az üldöző szorongásokat. Jó esetben a gyereknek több a pozitív élménye, mint a negatív. A jó tárgy így egyre erősebb lesz, s az üldöző szorongás mérséklődik a csecsemőben. Ha mégsem így van, akkor a csecsemő idealizál. A jó tárgyat felduzzasztja a fantáziáiban, így az megvédi őt a rossztól.

Paranoid a pozíció, mert a belső szorongás benne paranoid, és szkizoid, mert a tárgyak és az én is hasítottan van jelen.

Az anyának a  nélkülözhetetlen szerepe megmutatkozik a projekció specifikus változatában, a projektív identifikációban is. Az anya sosem lehet tökéletes, Winnicott nyomán „elég jó” szülőnek kell lenni. Kellenek a frusztrációk is. A projektív identifikáció egy kétszemélyes helyzet. Jelen esetben a gyermek rávetít valamit az anyára, az anya felveszi magába a rávetített tartalmat, eszerint megváltozik a viselkedése, attitűdje. A csecsemő rávetíti az anyára az ő indulatait, agresszióját. Legrosszabb esetben az anya ezt visszavetíti rá. Az a jó, ha az anya tárolni tudja ezt, mint egy konténer, és belül megdolgozva ezt az agressziót, később a gyerek ezt vissza tudja venni. Ha a projektív identifikáció jól működik, akkor annak két hozadéka van a gyerek számára. Az egyik, hogy azt éli meg, hogy az anya erős (nem pusztította el az én haragom), és ha az anya erős, akkor egy erős belső tárgyat tud belül kialakítani, s ő maga is erős lesz. Később kialakul az önmegnyugtatás képessége. A másik, hogy a gyerek azt éli meg, hogy az ő agressziója nem pusztító. A rossz tárgy így gyengülni fog, csökken a paranoid szorongás. A jót sem kell így annyira idealizálni. Elkezdenek mérséklődni a szélsőségek. Ez készíti elő az átmenetet a depresszív pozíció számára.

 

Depresszív pozíció  

Itt a csecsemő már képessé válik arra, hogy a környezetét (elsősorban az anyját) egész tárgyként lássa (6 hónapos kortól), idegrendszerileg és érzékszervileg is megérett minderre. Ekkor jön rá arra, hogy a jó és a rossz tapasztalatai/érzései is egy személy, az anya felé irányulnak. Az iránt érez tehát agressziót vagy destruktív érzéseket, akitől függ az élete. Ebből fakad ez a sajátos depresszív szorongás. Attól fél, hogy az ő agressziója kárt tesz a fontos kapcsolatban, hogy tönkreteszi. Nem gondolati szinten, hanem a tudattalan fantázia szintjén zajlik mindez.  Megrémül a saját dühétől. Ez már egy lépés, mert nem kivetíti a saját hibáit, fel tudja ismerni, hogy neki is vannak hibái. Érettebb, mint a paranoid tendenciák.  A szeretet és a gyűlölet ambivalenciája (ugyanaz iránt a személy iránt érzi) jelentkezik. Mindenkiben van jó és rossz. Már együtt tud élni a csecsemő ezzel az ambivalenciával.  Ebben a pozícióban új érzések szállják meg a csecsemőt: kétségbeesés, félelem, hogy elpusztítja a jó tárgyat, aggódás a szeretett személy jóllétéért, bűntudat a saját destruktív érzések miatt. Kételkedés: saját szerethetőségében, ő képes‐e szeretni.

A gyermek többféle módon tud védekezni ez ellen.

Egyrészt, például, ha este magányosan ott van a kiságyában és vágyik az anyára, sír, akkor képzeletben megteremti az anyát magában. Az igazi megkönnyebbülés számára azonban, ha az anya tényleg megjelenik, ezzel bizonyítva, hogy a szeretet ereje képes meggyógyítania a kapcsolatot és nem pusztította el. Ezzel tanulja mega gyerek, hogy a haragja nem véglegesen pusztító. Ezért sem szabad sírni hagyni a gyermeket. Ráadásul a képzeletbeli reparáció egy fontos képesség, a kreativitás későbbi alapja is. Ha a gondozó nem megfelelően válaszol, az depresszióhoz, autoagresszióhoz, bűntudat érzéséhez vezethet.

A reparáció azonban viselkedéses szinten is jelen lehet. A gyermeki fantázia azt képzeli, hogy anya keres egy jobb gyereket helyettem. Mit csinál ilyenkor egy gyerek? Odabújik, megsimogatja az anyát, próbálja kiengesztelni, jól kezd el viselkedni, azért hogy újra elnyerje az anya szeretetét. Ez egy újabb fontos képesség, az empátia alapja. 

A reparáció az egyetlen mód, amely kivezet a depresszív szorongásból. Ha számunkra fontos személyt veszítünk el, akkor szinte törvényszerű, hogy ez a depresszív pozíció beindul. A kínos feszültséget csak elhárítani tudja az illető, ennek egyik módja a mániás elhárítás.

A második lehetőség tehát a mániás elhárítás, melynek során megmásítjuk a valóságot, azért, hogy ne érezzük a szorongást, de így nem is oldjuk meg a problémát. A mániás elhárítás csak akkor patológiás, ha sokáig fennáll, különben adaptív, mert segít elkerülni a mély krízist. Később azonban mindenképpen szembe kell nézni a dolgokkal, hogy a reparáció végbemenjen. A mániás elhárítás során tagadja az egyén a fájdalmat, a bűntudatot, a veszteséget. Azért valódi elhárítás szemben a reparációval, mert nagy feszültség esetén azonnali tehermentesítést eredményez, megmásítja a valóságot, és ezért nem jó, ha hosszú távon fennmarad. Központi szerepe van tehát a tagadásnak. Ha az ember beleragad a mániás elhárításba, nem történik meg a reparáció. A tudattalanban ott marad minden bűntudat, csalódás megdolgozatlanul. A mánia a depresszió elhárítása és tagadása. A személyiség nem halad előre, egy helyben van (hol mániás, hol depressziós).

A harmadik, és egyben a legrosszabb lehetőség, a paranoid-szkizoid pozícióba történő visszalépés. Ezzel egy olyan szintre jutunk, amin egyszer már túlhaladtunk. Például egy párkapcsolati szakítás után csak a másik lesz a rossz, mindenért ő lesz a felelős. Megint csak résztárgyakat érzékel a személy, azt gondolja, hogy van a világban egy csupa jó résztárgy (pasi/nő), csak azt kell megkeresni. De olyan a világban sehol nincs. Nem ismeri fel, hogy nincs tökéletes ember, irreális elvárásai vannak.  

Melanie Klein elmélete a csecsemő belső világára nehezen érthető, de a felnőtt létben nézve, könnyen magunkra ismerhetünk. Ha valakit veszteség ér, akkor kézzel foghatóan megjelennek ezek a pozíciók.