Pszichés jóllét, kötődés, érzelemszabályozás

 

Hosszabb szünet után jelentkezem ismét. Ennyi személyeset engedjetek meg nekem: azon szerencsések közé tartozom, aki a nyár nagy részét a Balatonnák töltötte, és a visszatérés a hétköznapokba megterhelő és cseppet sem zökkenőmentes. Talán most kezdek magamhoz térni néhány hét után, és így már tudok időt szakítani a számomra kedves dolgokra is. Ráadásul az előző bejegyzésemben egy kis kitérőt is tettem, elkanyarodtam a szakdolgozati témámtól és egy könyvet ajánlgattam nektek. No, de akkor most térjünk vissza a kályhához.

A szülővé válás nehézségeit, a megélés egyéni különbségeit kezdtem boncolgatni. Ezen átmeneti időszakot krízisnek neveztem és elöljáróban megemlítettem annyit, hogy a krízis súlyosságát feltehetőleg nem életkori, anyagi, stb. tényezők befolyásolják, hanem a felnőttkori kötődési minta, illetve ezen keresztül elsősorban az érzelemszabályozás mikéntje. Nézzük meg ebben a bejegyzésben kicsit közelebbről ezeket a fogalmakat.  

Amikor még csak a szakdolgozaton ötleteltem, komoly kihívást jelentett számomra, hogy magát a krízist hogyan lehetne mérhetővé tenni? (Muszáj volt, mert ettől lesz tudományos a pszichológia…) Bár nem mindenki értett ezzel később egyet, a konzulensemmel arra a döntésre jutottunk, hogy a pszichés jóllét lesz az a bizonyos fogalom, melyet mérni fogunk. A kérdés tehát ekkor már így hangzott: az első gyermek születését követően, milyen nemek és milyen egyének közötti különbségek vannak a pszichés jóllétben és természetesen, hogy ezeket a különbségeket mi okozza? Na de mi is ez a pszichológiai fogalom, hogy pszichés jóllét? A szakirodalom is komoly definíciós problémákkal küzd: boldogság, élettel való elégedettség, pozitív pszichés működés – mint lehetséges meghatározások. Egy Ryff nevű emberke nevéhez fűződik a pszichológiai jóllét modell, és egy mérőeszköz kifejlesztése a pszichés jóllét mérésére. Anélkül, hogy ebbe túlságosan belemennék, 6 alskálán mér ez a kérdőív, melyek neve szerintem igencsak beszédes: autonómia, környezet feletti hatalom, személyes fejlődés, pozitív kapcsolatok másokkal, célok az életben és önelfogadás.

Nos, tehát eddigre megvolt, hogy mit is fogok mérni, és mivel, már csak az volt a kérdés, hogy mitől függ a krízis súlyossága. Ahogy már említettem a feltevés az volt, hogy a felnőttkori kötődési mintától és az érzelemszabályozás mikéntjétől.  

Kötődés? Akinek gyereke van, biztosan hallotta ezt a ma oly népszerű fogalmat. Az anyák feje felett ott lebeg, hogy mi mindent kell megtenniük azért, hogy a gyermek biztosan kötődjön: úton-útfélen hallani a szoptatás fontosságáról, az azonnali mellre helyezésről, a születést követő szeparációról, a 7-9 hónap között megjelenő szeparációs szorongásról. Miről is van szó? Nézzük ezt meg dióhéjban. A kötődés elmélet megalkotása John Bowlby angol pszichiáter nevéhez fűződik, aki szerint a csecsemő célja az elsődleges gondozóval való szoros kapcsolat kialakítása, mert ez a személy nyújt számára biztonságot és védelmet a fenyegető veszélyforrásokkal szemben. Ennek a kapcsolatnak a kialakulása azért fontos, mert itt tapasztalja meg elsőként azt, hogy másoktól mit várhat el, illetve hogyan tud hatni másokra, és ez mint egy belső munkamodell a későbbi szociális kapcsolatok alapját jelenti, továbbá itt tanulja meg azt is, hogy későbbi intim kapcsolataiban mit várhat a másik féltől. Jóllehet a kötődés gyermekkorban jön létre, a fogalom messze túlmutat ezen időszakon. Maga a kötődési mechanizmus, illetve annak funkciója nemigen változik, csak maga a kötődési személy. Serdülőkorban a szülő megmarad mindvégig fontos kötődési személynek, annak ellenére, hogy a kötődési funkciók javarészt a kortársakra és elsősorban a szerelmi partnerre helyeződnek át. A kötődési személy kilétében tehát jelentős változás zajlik a felnőtté válás folyamán, de a kötődés funkciója változatlan marad: a kötődési személy jelenti a biztonságos kiindulási alapot a világ felfedezéséhez, és védelmet, érzelmi támaszt nyújt a kihívások idején. A gyermek kötődési típusa az Ainsworth-féle úgynevezett idegen helyzet teszttel vizsgálható a gyermek 18 hónapos korában. Ennek alapján három típusba sorolhatóak a gyerekek: biztonságosan kötődő, bizonytalan elkerülő és bizonytalan ambivalens. Később egy rendezetlen/dezorganizált kategóriával egészült ki a lista. A felnőttkori kötődés vizsgálata Hazan és Shaver nevéhez fűződik, akik a kötődési elméletet egy keretként használták a felnőtt szerelmi kapcsolatok megértéséhez. Az Ainsworth-i tipológiák alapján ők is három  kötődési típust határoztak meg:  biztonságos, elkerülő, szorongó. Én azonban ennek a kérdőívnek egy továbbfejlesztett változatát használtam (Collins és Read nevéhez fűződik), ahol a korábbi típusok helyett egy másfajta kategorizációt alkottak. A Közelség faktor annak mértékét jelöli, amennyire az egyén kényelmesen érzi magát mások közelségében és intimitásában. A Függés faktor annak mértékét jelöli, amennyire az egyén elhiszi, hogy mások a rendelkezésére állnak, ha szükséges. A Szorongás faktor pedig annak mértékét jelöli, amennyire az egyén szorongva éli meg az elhagyatottság, elutasítottság gondolatát.

De miért is fontos ez nekünk? Bizony azért, mert a kutatások szerint kapcsolat van a felnőtt kötődés és az érzelmi jóllét között. Vagyis itt lehet a válasz egyik része a kérdésünkre. Az, hogy ki hogyan éli meg a szülővé válást, kinek mennyire megterhelő érzelmileg ez az időszak, az részben a felnőtt kötődési mintától függ. Majd meglátjuk, hogy a kutatásomban én is hasonló eredményeket kaptam-e. 

És akkor nézzük a másik vizsgált tényezőt, az érzelemszabályozást. Számos szerző szerint a gyermek közelségkeresési sikere fordítódik le érzelemszabályozó stratégiákba, vagyis a kötődési személy elérhetősége kritikus szerepet tölt be az érzelemszabályozás egyéni különbségeinek kialakulásában. A szakirodalom szerint beszélhetünk ugyan tudatos érzelemszabályozásról, mégis ezen folyamatok jelentős része automatikusan zajlik, és a szerzők szerint ez utóbbiak gyökerét jelentik a kötődési kapcsolatok.

Az ennek mérésére alkalmazott mérőeszközöm az Érzelemszabályozási Nehézségek Kérdőív volt (Gratz és Roemer). Ez a kérdőív 6 alskála mentén mér: Érzelmi válaszok elfogadhatatlansága (megtapasztalt negatív érzelmekre intenzív negatív érzelmekkel reagál); A célvezérelt viselkedés fenntartásának nehézségei (mennyire tapasztal nehézségeket a megkezdett feladatok véghezvitelében); Impulzuskontroll nehézségek (negatív érzelmek fellépésekor mennyire nehéz a viselkedését szabályozni); Érzelmi tudatosság hiánya (mennyire figyel az érzelmi jelzéseire, ill. mennyire ismeri el fontosnak azokat); Érzelemszabályozási stratégiákhoz való korlátozott hozzáférés (negatív érzelmek felbukkanása esetén ez az állapot mennyire hosszantartó);  Érzelmi tisztaság hiánya (mennyire tudja azonosítani az éppen átélt érzelmeket).

Általánosságban elmondható, hogy az érzelmeiket elnyomó személyek kevésbé elégedettek mind magukkal, mind a kapcsolataikkal, pesszimistábbak a jövőt illetően, hajlamosabbak a depresszióra, jelezve egy átfogóan problémás pszichés jóllétet. Vagyis a szakirodalom szerint bizony az érzelemszabályozási deficitek is magyarázzák az alacsonyabb pszichés jóllét értékeket.

 

 

Szembenézni szüleink hibáival

Szakma nélkül nincsen nyár. Ez lehetne ennek a bejegyzésnek a mottója. Merthogy hiába voltam túl az államvizsgán, a sikeres felvételin, hiába esett jól a megérdemelt pihenés, egy idő után bizony hiányt kezdtem érezni. Aztán az év közben felgyülemlett szakmai könyvek kezdték betölteni az űrt.

 

Susan Forward Mérgező Szülők című könyvét ajánlom az igazán bátraknak. Bevallom életem eddigi legnehezebb olvasmánya volt. A pszichológiában sokat emlegetünk egy kifejezést, hogy a dolgok, emberek, akkor találnak meg minket, amikor annak éppen itt van az ideje. Mikor ezt a könyvet olvastam kínkeservesen, arra gondoltam, talán korai, nem most van itt az ideje, még nem vagyok rá elég érett. Másik oldalon viaskodtam magammal, biztosan csak menekülés, mint oly sokan, én se szívesen nézek szembe szüleim hibáival. Voltak részek, ahol pedig az anya szólalt meg bennem és azért kaptam fel a fejem, hogy úristen, csak nem voltam ilyen/nehogy ilyen legyek a gyermekemmel.  Borzasztóan lassan haladtam, mint még életemben soha, de csak elolvastam. A szerző szerint amúgy ez nem baj, nem a tempó a lényeg, hanem a haladás.

Ebből a könyvből gondoltam egy kis ízelítőt megosztani most veletek.  

 

A könyv egyik alapgondolata, hogy a mérgező szülők gyermekeinek önértékelése sérül, ráadásul kevesen veszik észre, hogy a gyerekkori sérelmeknek, és itt nem kell nagy dolgokra gondolni, legyen szó csak az állandó kritikákról, szóval, hogy ezek és a felnőttkori problémák, pl. váratlan kitörések, dührohamok, vagy a házastárs állandó kritizálása között összefüggés lehet. És félreértés ne essék, nincsen tökéletes szülő, természetes, hogy olykor bármelyikünk rákiabál a gyerekre, vagy éppen finoman megüti a fenekét, ha sokadszorra csinál önmagát veszélyeztető cselekvést. Ma a pszichológiában a már említett Winnicott nyomán „az elég jó szülő” fogalmát használjuk. Vagyis az a jó szülő, ha lehet ezt így mondani, aki több jó élményt nyújt a gyermekének, mint rosszat. Tehát csak akkor van a baj, ha a szülő negatív viselkedése állandóan vagy túlnyomórészt van jelen a gyerek életében, mert akkor az óhatatlanul sérül. A szerző erre a szülő típusra használja a mérgező kifejezést. A szerző szerint a mérgező szülők felnőtt gyermekei, a mérgezés típusától függetlenül szinte mindig ugyanazon tünetektől szenvednek. Melyek ezek? Sérült önértékelés, ami könnyen vezet önpusztító viselkedésformákhoz. Továbbá értéktelennek, szeretetre méltatlannak érzik magukat. Mindez abból fakad, hogy az ember gyerekként, de még felnőttként is önmagát hibáztatja, ha a szülők nem úgy viselkedtek vele, ahogy kellett volna. Ha pl. valamelyik szülő verte a gyermeket, a gyerek hajlamos azt hinni, hogy ő volt a rossz és ezért megérdemelte. A bűntudat érzésével ugyanis még mindig könnyebb megbirkózni, mint azzal a tudattal, hogy az apámban, vagy az anyámban, nem lehet megbízni. A felnőttként továbbvitt bűntudat pedig lehetetlenné teszi a pozitív énkép kialakítását, mindez pedig egyenes út az önbizalomhiányhoz és a csökkentértékűség érzéséhez, és gondolom nem kell mondanom, hogy ez az élet minden területére kihat.

A könyvben számos kérdés van felsorakoztatva, melyek alapján ki-ki maga eldöntheti, hogy a könyv mennyiben való neki, vagyis bármilyen tekintetben mérgezőek voltak-e a szülei. Ami pedig nagyon is megnyerő volt számomra, hogy nem azt kínálja a könyv, hogy majd így, meg úgy az akár nyugdíjas korú (vagy esetleg már nem beszámítható, netán halott) szülők megváltoznak. A szerző kulcsmondata, hogy azért nem vagyunk felelősek, amit védtelen gyerekként a szüleink velünk tettek, de azért igenis, hogy ezekkel szembenézzünk, és saját magunkban kezdjünk valamit a hatásukkal. Ami lássuk be nem könnyű. Először is meg kell szabadulni az elhárító mechanizmusoktól, azután érezhetünk dühöt, szorongást, fájdalmat, zavart, sőt akár a gyász érzését is.

A könyv első részében a mérgező szülők típusait sorolja fel, részletesen tárgyalva, esetekkel gazdagítva a leírást, a hatásokat, stb. Nem áll módomban itt részletesen bemutatni az egyes típusokat, és nem is ez volt a bejegyzés célja, ezért csak felsorolom az egyes mérgező szülő típusokat. Aki valamelyikben szüleire ismer, talán kezébe veszi a könyvet, és akkor már nem volt hiábavaló. Szóval a sor: (1) Istenszerű szülők (ezek a tökéletesnek hitt szülők); (2) Az alkalmatlan szülők (akik minden jó szándékuk ellenére ilyenek, nem akartak ugyan fájdalmat okozni, mégis azt tették, pl nem törődtek a gyerekkel, mert csak saját magukkal voltak elfoglalva); (3) Irányító szülők (akik még ma sem hagyják, hogy a már felnőtt „gyermek” a saját életét élje); (4) Az alkoholisták (ahol természetesen jellemző a tagadás, vagyis mindenki úgy csinál mintha a családban nem lenne alkoholista); (5) A szavakkal verők; (6) A testi erőszaktevők; (7) A szexuális erőszaktevők.

Mindezek után, a második részben kerül sor a viselkedés technikák ismertetésére, melyekkel kikerülhetünk a mérgező szülők befolyása alól.

 

Érdekességképpen mondom, hogy a szerző a könyv megírásakor kiválasztott eseteknél egyáltalán nem kirívó esetek után kutatott, hanem a munkája során előfordult mindennapos történeteket sorakoztatott fel. Nos, számomra ez a legmegdöbbentőbb… Messze nem gondolom ugyanis, hogy a magyar gyermekek életében mindezek kevésbé fordulnának elő. Sőt…

 

Életszakaszváltások: párválasztás, házasság, család

Írtam már a gyermekszületés, és a szülővé válás kapcsán néhány gondolatról, arról, hogy milyen változások következnek be a pár életében az első gyermek születését követően. Továbbá volt már szó a krízisről is, vagyis, hogy mennyiben tekinthető a szülővé válás annak. Ennek a gondolatmenetnek a folytatásaként némi elméletet terveztem megosztani veletek a családdá válás témaköréből. Sokan azt mondják, ezt elképzelni se lehet, hogy milyen lesz az élet hármasban, amíg az embernek meg nem születik a gyermeke. Részben egyet tudok érteni ezzel az állítással, mégis azt gondolom, hogy sok mindennek elébe lehetne menni. A hiányt abban érzem, hogy a felkészítő tanfolyamok általában a szülésig, illetve az újszülött gondozásáig terjednek, jóllehet sokkal többről van szó. Lehetőség szerint tudatosan fel kellene készülni a családdá alakulásra, és az azzal járó dinamikus változásokra, hiszen az öröm és kiteljesedés mellett, bizony komoly áldozatokkal is jár a gyerekvállalás. 

Jóllehet a szakirodalom szerint az összetartó család egy jól működő társadalom alapvető fontosságú láncszeme, mégis egyes kutatások szerint a modernizáció hatására megváltozott életfeltételek csak bizonyos tekintetben könnyítik meg a családok életét, számos más vonatkozásban pedig megterhelik azt. A modernitás egyik fontos eleme ugyanis a családszerkezet átalakulása: az együtt élő családtagok száma csökkent, az egymással intenzív kapcsolatot tartó rokoni kör szűkült, mindeközben pedig az egyedülállók aránya növekvő tendenciát mutat. Ráadásul az elmúlt évtizedben sokat hallani a család és a párkapcsolatok válságáról. Az aggodalmak egy része a csökkenő gyermekvállalási kedvet emeli ki és ezt hozza összefüggésbe a család, mint intézmény válságával, de vannak, akik más megközelítést alkalmaznak, és az emberek elmagányosodását, az erős kötelékek felbomlását jelölik meg a népesség körében megfigyelhető növekvő depressziós tünetek okaként. 

Mint már korábban említettem a szakirodalom szerint az életút folyamán életciklus váltások következnek be, melyek során átmenetekről normatív krízis időszakokról beszélhetünk, és az egyik legválságosabb átmeneti periódusnak az első gyermek születése tekinthető, vagyis a szülővé válás, illetve a családdá alakulás folyamata.

Ezek az életúti váltások egyéni szinten, valamint családon belüli és családon kívüli folyamatokban értelmezhetők, amelyek elsősorban a következő területeket érintik: identitás kérdése, megváltoznak a szerepek, személyes kompetencia, kapcsolatok változása és újraértelmezése, családi életen kívüli életterek (pl. munka, szabadidős tevékenységek stb.) szerkezetének megváltozása és hangsúlyának eltolódása.

Az első gyermek születése kapcsán számos szempontot érdemes vizsgálni: (1) Az optimális életkorhoz kapcsolódott-e az esemény? Az első gyermek születése ugyanis a fiatal, illetve az érett felnőttkorban normatívnak számít, de ugyanez a serdülőkorban még paranormatív. (2) Mennyi ideig tartott az átmeneti krízis? Az elvárható, illetve elfogadható időtartam a szülővé válás folyamatára a születést követő első két, de legfeljebb három évre tehető, az ennél elhúzódóbb alkalmazkodási folyamat már paranormatívnak tekinthető. (3) A megfelelő sorrendben történtek-e az események, folyamatok (pl. normatívnak mondható egy fiatal pár esetében a megismerkedés, páros élet, elköteleződés, gyermekvállalás sorrend). 

A szülővé válás folyamata, az azt elindító első gyermek megszületése az emberi életút egyik kiemelkedő állomása. Vizsgálatok kimutatták, hogy az emberek a felnőtté válást és a házasság beteljesedését az első gyermek születéséhez kötik. Ez az életszakasz egy rendkívül összetett és bonyolult folyamat, ekkor zajlik a szülői szereptanulás, a származási családról történő leválás utolsó fázisa, átrendeződik a teljes családi dinamika. A hármas egyensúly megtalálása, az anyai és apai szerepek tanulása mellett komoly kihívást jelent az újszülött ellátása és a vele való harmonikus kapcsolat kialakítása.

A tradicionális kultúráktól eltérően, ma a szülővé válás más helyet foglal el a nők és a férfiak életében. A nők számára a gyerek születése, olykor csak egyike a női szerepeknek. Az utóbbi évtizedekben több tényezőnek köszönhetően általánosan elterjedté, tulajdonképpen elvárttá vált a nők kereső munkája. A munka az anyagi függetlenség, illetve a társadalmi fontosság egyik szimbólumaként jelent meg a nők életében. A gyereknevelés azonban a kenyérkereső munkával számos ponton ütközhet. Azok, akik elsősorban az anyagi kényszer miatt dolgoznak, nekik az anyai szerep fontosabb lenne, de a munkavállalói szerep kényszere miatt ennek megfelelő teljesítése nehezebb. Akik számára viszont a hivatás, a továbbtanulás kihívása is fontos, azok úgy érezhetik, hogy a gyermekvállalás a hivatásban való előrejutásban akadályozza őket. A terhességgel, gyerekszületéssel járó életforma változás kapcsán az öröm mellett számos kétség is megjelenik mindkét félben. Ez ugyan természetes, mégis sokan bűntudatot éreznek emiatt. A nők számára időleges a kiesés a munka világából, mely egyrészt anyagi veszteséget jelent, illetve hivatásbeli, előrejutási gondokat is okozhat. Összességében a kifelé orientált életforma szűnik meg, helyette erősen befelé, a család és a gyerek felé fordulás figyelhető meg. Ennek átélésére és feldolgozására egyáltalán nincsenek felkészítve a fiatalok, a konfliktusok jelentkezése pedig elkerülhetetlen.

A közös felelősségvállalás és a csecsemő ellátásába való aktív bevonódás mellett, az apákra hárul a család anyagi biztonságának megteremtése is ebben az időszakban. Az ő esetükben tehát a szülővé válás éppen hogy a munkavállalói szerep felerősödésével jár.

Mindkét nem esetében összességben megnőnek a munkaterhek a gyerekgondozás miatt, amely a férfiaknál a kenyérkereső munka mellett, a nőknél a helyett jelenik meg. Mindkét nem számára tehát több a kötelezettség, csak ennek más a struktúrája. A férfiaknak elsősorban a házon kívül, míg a nőknek azon belül szaporodnak a terheik. Ezért is helytelen arról beszélni, hogy melyik félre hárul több feladat ebben az időszakban. 

Amit mindketten veszítenek, az a családon kívüli szociális kapcsolatok mennyisége és intenzitása, a szülővé válás átmenetéhez hozzá tartozik a barátságok, és általában véve a szociális kapcsolatok leépülése. Mindezt a nyereség oldalról csak részben tudja kompenzálni a családi kapcsolatok intenzívebbé válása, mert azoknak nem elsősorban érzelmi támogató jellege van előtérben. Számos kapcsolat épül le, tulajdonképpen azok, ahol a közös pontok érvényüket veszítették. Itt általában az életstílus váltás, a prioritások átértékelődése az ok: egyszerűen elfogy a téma a felek között. A közös élethelyzet és a közös életstílus azonban összehozza az anyukákat, és rajtuk keresztül nem egyszer az apákat is. Sokszor valójában csak annyi történik, hogy a pár korábbi közös barátai megmaradtak, csak a találkozások száma ritkul. 

Az első gyermek megszületésének a párkapcsolatra gyakorolt hatása többféle forgatókönyv szerint alakulhat: egy felmérés szerint (1) voltak, akiknél életvitelbeli változások történtek, az átmeneti nehéz időszak, mint a „kapcsolat próbatétele” jelentkezett, de a pár kapcsolata alapvetően nem változott meg. Az újszülött családba érkezése a felek számára komoly feladatot jelentett: egymással és a környezettel is több konfliktus keletkezett, a fáradtság és az időhiány miatt kevés türelem maradt egymásra. Később azonban kialakult az új rend és harmónia. (2) Számos pár azonban hosszabb távon érzelmileg is megsínyli, hogy kevesebb idő és energia jut egymásra. Itt főleg a nőket érintette érzékenyen a korábbi életstílus megváltozása, akik egyfajta lemondásként értékelték az életükben bekövetkező változásokat. (3) Előfordul olyan is, hogy átértékelődik a felek egymáshoz való viszonya, egyfajta értékváltás történik, melynek következtében a felek személyes fejlődésen mennek keresztül, és a pár kapcsolata valójában még szorosabbá válik. 

A kutatások hosszú sora mutatja ugyanakkor, hogy a legtöbb szülőnél megfigyelhető valamifajta házastársi krízis az első gyermek születését követően. Mindez elégedettség csökkenéssel, és gyakoribb konfliktusokkal jár. Ez az elégedettség csökkenés a legtöbb esetben annak köszönhető, hogy az újszülött érkezése megváltoztat számos régi egyéni, illetve páros viselkedésmintát, szokást és problémamegoldó stratégiát, és mindezek helyett újak tanulása szükséges. Ez az átalakulási folyamat nagyban érinti a szülők interakcióit, együttműködését, szerepeit, konfliktusaik számát.

Általában megfigyelhető, hogy mivel kevesebb a közösen eltöltött szabadidő, és több időt kell fordítani a háztartási és a gyermekgondozási feladatokra, a szülők sokkal inkább valamifajta közösségnek és kevésbé szerelemnek fogják fel házasságukat a gyermek megszületését követően. Jellemző továbbá, hogy kevesebb pozitív szóbeli és testi érzelemkifejezést mutatnak egymás felé, és ez a házastársi elégedettség csökkenésével jár.  

Az újdonsült szülők saját családi története is hatással van a gyermek születését követő alkalmazkodási folyamatokra. A gyermek megszületését követő időszakban a szülők saját szüleikkel való kapcsolata is változik. Vannak, akik számára ez az időszak a serdülőkori leválás után az első jelentősebb lehetőség a kapcsolat újbóli megerősítésére. Mások viszont újra szembekerülhetnek családi konfliktusaikkal. És akkor jöjjön a szakdolgozatom egyik alapfeltevése, melyre vonatkozóan számos tanulmány is rendelkezésre áll: a szülők felnőttkori kötődési stílusa szoros kapcsolatban áll az átmeneti folyamatokhoz való alkalmazkodás sikerességével. De erről majd később…

Egy rövid krízis elméleti áttekintő

Első bejegyzésemben ígértem, hogy legközelebb elkezdem boncolgatni a szülővé válás kérdését a szakdolgozatom mentén, elsőként azt, hogy mennyiben tekinthető ez az időszak krízisnek? Mivel annyira szerteágazó a téma, így aztán mégis elkanyarodtam kicsit másfelé…de akkor lássuk.

Legtöbben talán meglepődnek a szó használatán, amikor a szülővé válás kérdését érintjük, jóllehet maguk is megtapasztalták saját bőrükön, hogy minden megváltozott a gyermek születésével. Sokan mégsem gondolják, hogy igenis megalapozott a krízis szó használata ebben az esetben is.

Ugyanis a szakirodalom által használt meghatározás egyike terjedt csak el a hétköznapi szóhasználatban: az elméletek kidolgozáskor is eredetileg csak a véletlenszerű események szerepeltek, mint krízist kiváltó tényezők, olyanok, mint pl. a természeti katasztrófák vagy az érzelmi katasztrófák (haláleset, válás). Ezeket nevezzük véletlenszerű, vagyis akcidentális kríziseknek.

Ha pedig a tényleges definíciót nézzük: a krízis szó kettős jelentéssel bír, fordulatot, illetve válságot jelent, és bármelyik értelemben használjuk is, a hangsúly a fordulóponton van. A krízis tehát egy olyan időszak az ember, vagy a család életében, amelyben valamiféle döntést kell hozni az egyéni vagy a családi élet sorsáról. Ezen döntés pedig új eszközöket és konfliktus megoldási stratégiákat igényel, mert a korábban bevált szabályok az adott szituációra már nem alkalmazhatóak.

Bizonyos elméletek szerint azonban maga a fejlődés is eredményezhet krízisállapotokat, és itt jutunk el a krízist kiváltó további tényezőkhöz. Erikson nevét, és pszichoszociális elméletét kell megemlíteni, melynek értelmében az ember fejlődése nem áll meg a felnőttkorba érkezéssel, hanem egy egész életen át tartó folyamatnak tekinthetjük. Jóllehet a fejlődés állandó és folyamatos, az egyes életszakaszokba történő átmenet során, észrevehetőbb változások mennek végbe mind pszichológiai, mind biológiai téren, két fejlődési szakasz között pedig kialakul a fejlődési krízis.  Szerinte minden életszakasz váltásnak van egy kiemelkedő feladata, ha az egyén ezt sikeresen megoldja, akkor nő a kompetenciaérzése, önbizalma, és nem utolsósorban gazdagabb lesz a konfliktusmegoldási repertoárja is. Ellenkező esetben pedig kudarcérzés, és önértékelési zavar léphet fel. Az életszakasz váltások egy sérülékenyebb időszakot jelentenek az ember életében, tekintettel arra, hogy az addigi szerepek, konfliktusmegoldási stratégiák, tulajdonképpen minden addig megszokott kérdőjeleződik meg, mindezek pedig újfajta alkalmazkodást igényelnek. Erikson megfogalmazásában tehát a krízis mindig fordulópontot jelent, magában foglalva a növekedés, fejlődés lehetőségét, de egyúttal a bukásét is. Egy biztos: mindenképpen változásra kényszeríti az egyént. Ráadásul Erikson szerint az egyes krízisek soha nem érnek teljesen véget, még ha az adott szakaszban sikeresen meg is oldjuk, akkor is, a konfliktus velünk marad, és életünk folyamán különböző formában újra szembesülhetünk vele.

Egy rövid kitérőt kell most tennem: Erikson mellett ugyanis van egy másik kiemelkedő személyiség, aki az alapokat lefektette, mégpedig Selye János, akinek nevéhez a stresszelmélet fűződik. Itt most csak annyit, hogy a stressz szükséges a fejlődéshez, kell a megküzdési stratégiák kialakulásához és a személyiség differenciálódásához, másrészt a pszichés funkciókat is előnyösen befolyásolja. Mivel ez is az egyik kedvenc témám, ennek majd a későbbiekben valamikor egy külön bejegyzést szentelek.

És akkor visszatérve a krízishez… Ha a krízis kiváltó eseményeket nézzük, akkor mindenképpen szót kell ejteni a Holmes és Rahe nevéhez fűződő Életesemény-skáláról, amely tartalmaz mind pozitív, mind negatív eseményeket. Itt olyan hétköznapi eseményekre kell gondolni, amelyek bárki életében előfordulhatnak, azonban változást hoznak és alkalmazkodást igényelnek az egyéntől. Az életeseményekhez pontszámokat is rendeltek, amelyek tulajdonképpen az adott krízishelyzet súlyosságát jelölik. Összehasonlításképpen a legmagasabb pontszámot a házastárs halála jelenti, 100 ponttal, míg a témánk szempontjából releváns házasságkötés 50 pontot, a terhesség 44 pontot, a gyermek születése pedig 39 pontot jelent. Tehát nem csak a negatív események eredményezhetnek krízist, hanem láthatjuk, hogy ezek az örömteli történések is éppúgy megterhelőek az egyén számára.

És már el is érkeztünk a szerintem legérdekesebb kérdéshez: vajon mi befolyásolja, hogy ugyanazt az eseményt az egyik ember tragédiaként éli meg, míg egy másik szinte észre sem veszi? Vagyis mi lehet az oka annak, hogy egyes személyek pszichésen ellenállóbbnak bizonyulnak? Vannak-e a nemek között különbségek ezen a téren?

(No, de ne siessünk ennyire előre…)

Forrás: Hajduska M. (2009): Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

Egy kis ízelítő a szülővé válás témaköréből…

A szakdolgozati témával való találkozásomat személyes érintettségem adta, jómagam egy 13 hónapos pici lány édesanyjaként otthon töltöttem napjaim nagy részét, amikor elkezdtem részletesebben foglalkozni az anyaggal. Amikor a téma megtalált, még a krízis legnehezebb időszakát éltük mi magunk is. Baráti, családi körben jelentős különbségeket láttam ezen átmeneti időszak megélésében. Elsőként az a kérdés merült fel bennem, vajon ugyanazokkal a problémákkal, nehézségekkel szembesülnek-e ők is, mint amikkel mi küzdünk nap, mint nap.

Egy gyors közvélemény kutatást is tartottam a témában, nem meglepő módon elsősorban az anyáktól kaptam választ, és mégis… Bizonyossá vált, hogy a felmerülő nehézségek mindenhol nagyon is hasonlóak. Néhányat mindenképpen érdemes megemlíteni ezek közül már most.

Az anya első és legerősebb aggodalmai a baba túlélésére vonatkoznak: eleget eszik-e a baba, elegendő-e a tej a tápláláshoz, kell-e kiegészítést adni és ehhez hasonló kérdések merülnek fel nap, mint nap. További szorongást okozhat az állandó aggódás a baba testi jóléte miatt: az újszülött pici és törékeny, nehogy leejtsem, megsérüljön, leálljon a légzése, stb.

Mindezeken túl, hirtelen annyi minden szakad az újdonsült anya nyakába: figyelni a soron következő vizsgálatokra, oltásokra, vitaminok beadására. Sokan a munka világából szakadnak ki, ahol már rutinszerűen és magabiztosan végezték tevékenységüket, majd ebben az új helyzetben szembekerülnek esékenységükkel, és bizonytalanságukkal. Mindezt csak tetézi, hogy gyakran egymásnak ellentmondó információkat kapnak a szülők a gyerekorvostól, védőnőtől, a barátnőktől, rokonoktól.

Sokan aggódnak amiatt is, hogy jó anyák-e, mindent szeretnének tökéletesen csinálni. Pedig ma már egyre több helyen hallani Winnicott megfogalmazását az „elég-jó anya”-ságról, melynek fényében azt mondjuk, hogy nem is jó a gyermeknek a tökéletesség, az kell, hogy az igényeire reagálva alakuljon ki az összhang anya és gyermeke között. De persze jól tudom, nem könnyű engedni a maximalizmusból…

A gyermek nevelése, ellátása napi 24 órás szolgálatot, azaz folyamatos készenlétet jelent, a napok egyformák, a kihívások ugyanazok. Az anyákat kevés impulzus éri, sokan nehezen élik meg az egyedüllétet, bezártságot, hiányzik számukra a korábbi szellemi közeg. Az embernek hirtelen háttérbe szorulnak még az alapigényei is (reggeli, kávé, mosakodás), az ennél komolyabb megszokásokról már nem is beszélve.

Vannak, akik a szoptatást is kötöttségként és lemondások sorozataként élik meg. Sokak számára pedig az alváshiány és az eddig nem ismert fáradtság jelenti a legnagyobb nehézséget.

Azon pároknál, ahol a nagyszülők távol élnek, komoly fejtörést okoz a baba felügyeletének megoldása, akár csak egy rövid elintéznivaló idejére. És akkor még nem is beszéltünk a pár kettesben eltöltött minőségi idejéről. Fontos, és komoly kihívás az új egyensúly létrehozása, megtalálni az új szerepeket, helyeket ebben a hármas felállásban. Nem elég apa és anya minőségben funkcionálni, kell, hogy nő és férfi is maradjon a pár tagja.

Az apává válás kérdését is meg kell említeni, melyet sajnos még a pszichológia is gyakran elfelejt tárgyalni. A szakirodalomban sokszor az szerepel, hogy az anyává válás könnyebb, mert annak biológiai-hormonális alapjai vannak, a férfiakat az apává válásra pedig szocializálni kell. De az anyává és apává válás számos közös problémát rejt. Meggyőződésem, hogy bár különbségek vannak, nem érdemes arról beszélni kinek nehezebb az átállás. Mindkét félnek hasonlóan nehéz lehet, lemondásokkal és kompromisszumokkal terhelt időszak ez, melynek sikeres átvészeléséhez elengedhetetlen, hogy mindkét fél közel azonos mértékben tegyen a kalapba.

És akkor visszatérve majdnem az elejére… Amikor tehát azt láttam, hogy igen, minden pár hasonló problémákkal küzd, akkor elkezdett foglalkoztatni a kérdés, mi lehet annak hátterében, hogy ennyire másként élik meg az emberek a szülővé, családdá válás folyamatát. Miért van az, hogy egyesek számára megterhelőbb ez az időszak, míg mások könnyebben veszik az akadályt?

Egy biztos: minden pár életében krízis az első gyermek születése, és az azt követő 2-3 éves időszak. Már egy 1957-es tanulmány szerint is az újdonsült szülők 83%-a tapasztalt mérsékelt vagy súlyos krízist a házas-, vagy családi életében az első gyermek születését követő első években. Más szerzők a 60-as években szintén hasonló eredményeket kaptak: a megkérdezettek 53%-a számolt be súlyos krízisről, 38%-a pedig mérsékelt krízisről az első gyermek születését követően. A kép azóta sem változott, sőt…

A szakirodalom szerint az életút során életciklus váltások történnek, ilyenkor egyfajta átmenetről beszélünk, a szakirodalom pedig mindezt normatív krízisként említi, de erről bővebben majd egy másik alkalommal…

Elöljáróban annyit elárulok, hogy a szakirodalom szerint az egyik legválságosabb átmeneti periódusnak az első gyermek születése tekinthető, vagyis a szülővé válás, illetve a családdá alakulás folyamata. A szakirodalom továbbá azt feltételezi, hogy a nemek között is van különbség a krízis megélésében, mégpedig a nők számára megterhelőbb ez az időszak… Számos egyéb tényező merült fel bennem és gondolom bennetek is, melyek szintén befolyásolhatják a megélés egyéni különbségeit: szülők életkora, iskolai végzettsége, családi állapota, tervezett terhesség ténye, gyermek életkora, anyagi helyzet, stb. Ezek a tényezők vajon mennyiben befolyásolják a krízis súlyosságát? Vagy éppen a fogantatásra való várakozás ideje, az esetleges koraszülés ténye, császármetszés, komplikáció a szülés folyamán, mindezeknek vajon van-e kimutatható hatása a krízis súlyosságára?

Ezeket mind-mind vizsgáltam a kutatásomban és mindenképpen beszámolok majd az eredményekről.

Két fogalmat azonban szeretnék már itt megemlíteni elöljáróban, az én kutatásomnak ugyanis ezek jelentették a magját. Feltételezésem ugyanis az volt, hogy nem elsősorban, és nem kizárólagosan a nem, anyagi helyzet, életkori, stb. tényezők a determinálóak, hanem a felnőtt kötődési stílusok, és feltehetőleg ezeken keresztül főként az érzelemszabályozás nehézségei magyarázhatják a megélés egyéni különbségeit. Ez lesz tehát az a két kulcsfogalom, amelyeket részletesen is vizsgáltam: hogyan és milyen mértékben befolyásolják a krízis súlyosságát.

És hogy miért is kiemelten fontos kérdés ez?  Ranschburg Jenő szerint ennek az időszaknak, a krízisnek a vége valamikor a gyermek 3 éves kora körül van, és megállapítja, hogy sajnálatos módon a mai családok nagy részében ilyenkor az apa már nincs jelen. Ennek elkerülésére, nem titkolt célom volt a kutatással feltárni a krízis megélésének hátterében meghúzódó okokat, mindezek ismeretében pedig a szülők segítségére lenni a szülői szerepre való felkészülésben. Jómagam azt tapasztaltam, hogy sem a kórházi szülésfelkészítő tanfolyamokon, sem a védőnői szolgálaton keresztül nem esik szó a gyakorlati tudnivalókon és teendőkön túl a szülővé válás pszichés oldaláról. Úgy tűnik, hogy a leendő szülők a „technikai” ismereteken túl, alig tudnak valamit arról, hogy milyen változásokkal jár a gyermekvállalás, milyen tényezők befolyásolják, hogyan is érzik magukat ebben az átmeneti időszakban, vagyis mik azok, amikkel könnyebben átvészelhető ez a konfliktusoktól egyáltalán nem mentes néhány év.

A pszichológia és én...

Az első diplomám szerint nemzetközi kapcsolatok szakos közgazdász vagyok, de sose vallottam magam annak. Némi kitérő után rendezvényszervezőként, majd kommunikációs szakemberként dolgoztam egykori alma materemben. Néhány évvel később már biztosan tudtam, amit 18 évesen még nem: pszichológiát szeretnék tanulni, a jövőmet ebben a szakmában képzelem el. Az út azonban hosszú volt, míg tanulmányaimat el tudtam kezdeni a Debreceni Egyetemen. Idén júniusban államvizsgáztam, BA diplomám szerint viselkedéselemző vagyok. Az út azonban még messze nem ért véget. Ez még csak egy papír, rajtam múlik, hogyan lesz belőle tartalom. A mesterképzés nem kérdés, remélem ősztől irány Pécs: a klinikai-és egészségpszichológia szakirány, mellyel régi álmom válna valóra. Eddigi tanulmányaim során a családterápiás irányzat tette rám a legnagyobb hatást, terveim között szerepel a családterapeuta cím megszerzése.

Mivel konzulensem kiemelkedő színvonalúnak tartotta szakdolgozatomat, így azokkal versenyeken vettem részt, illetve szintén az ő bátorítására ősszel megpróbáljuk szakmai lapokban is publikálni a belőle készített összefoglalót. Mi volt ennek a munkának a címe? A szülővé válás krízise – avagy a pszichés jóllétben megmutatkozó nemek közötti különbségek az első gyermek születését követően. A témaválasztás nem volt véletlen, 2010-ben született meg kislányom és az átmeneti időszak számunkra sem volt problémamentes. Innen tehát a blog címe és tartalma, ez lesz a kiindulási alap. Mindig aktuális, örök kérdés, következő bejegyzésemben ezt kezdem majd boncolgatni…

Törekszem ugyanakkor arra, hogy ne egyéni élménybeszámoló váljon belőle, hanem szakmailag megalapozott tudás alapján nyújtsak hasznos információt mindazoknak, akik már fent ülnek a hullámvasúton, hiszen gyermeket vállaltak. Ez a blog csak közvetetten szól rólam, nem kívánom magánéletemet megosztani a nagyvilággal, témaválasztásaimban és megfogalmazásaimban leszek csak látható.

És hogy miről lesz szó még? Számos számomra kedves pszichológiai témakört tervezek közérthetően bemutatni elsősorban a családi rendszer, gyereknevelés és személyiségfejlődés témaköreiben. Tekintsétek ezt a blogot egy lelkes és elkötelezett pszichológushallgató első szárnypróbálgatásainak és tartsatok velem! Egyszer fent – egyszer lent…