Kutatási eredmények

Nos, akkor jöjjenek a kutatási eredmények… 

Első hipotézisemben a nemek közötti különbséget vizsgáltam a pszichés jóllét vonatkozásában. A szakirodalommal összhangban azt feltételeztem, hogy a szülővé válás folyamata súlyosabb krízist jelent a nők számára, vagyis pszichés jóllétük kedvezőtlenebb lesz, mint a férfiaknak. Eredményeim szerint azonban, a szakirodalommal ellentétben, a pszichés jóllét tekintetében, sőt az egyes alskálák vonatkozásában sem sikerült szignifikáns különbséget kimutatni a nemek között. Jóllehet az átlagértékek valóban mutattak különbséget a nemek között, az Autonómia alskálát kivéve minden skálán, a nők javára, ez nem volt szignifikáns. Mégis azt jelezte számomra, hogy nemhogy a nőket érintené súlyosabban a szülővé válás krízise, hanem éppen hogy a férfiakat. A nők a PJK összpontszámban is kedvezőbb értéket értek el, még ha ez a különbség sem volt szignifikáns.  

Második hipotézisemben a felnőtt kötődési stílust, mint a pszichés jóllét meghatározóját vizsgáltam. A szakirodalom alapján azt feltételezem, hogy a felnőtt kötődés és a pszichés jóllét között szignifikáns kapcsolat van. Eredményeim szerint a Közelség alskálán elért pontszám és a pszichés jóllét között szignifikáns kapcsolat van, és ez kimutatható mindkét nem esetén is. A Függés és a Szorongás alskála esetében azonban a szignifikáns kapcsolat csak a teljes mintán és a nők esetében volt kimutatható, de a férfiaknál nem. Hipotézisem további feltételezését is sikerült igazolni a Közelség és a Függés alskálákon elért magasabb pontszám jobb pszichés jóllétet, míg a Szorongás alskálán elért magasabb pontszám, rosszabb pszichés jóllétet eredményezett. 

Mivel azt is feltételeztem, hogy a kötődés nem közvetlenül, hanem esetleg az érzelemszabályozáson keresztül hat a pszichés jóllétre, ezért harmadik hipotézisemben a kötődési stílus és az érzelemszabályozás közötti szignifikáns kapcsolatot kerestem. Eredményeim szerint a Közelség és a Szorongás alskálán elért pontszám és az érzelemszabályozás között szignifikáns kapcsolat van, és ez kimutatható mindkét nem esetén is. A Függés alskála esetében azonban a szignifikáns kapcsolat csak a teljes mintán és a nők esetében volt kimutatható, de a férfiaknál nem. Azt is sikerült feltárni, hogy a Közelség és a Függés alskálákon elért magasabb pontszám jobb érzelemszabályozást eredményez, míg a Szorongás alskálán elért magasabb pontszám érzelemszabályozási deficitet okoz. 

A negyedik hipotézis vizsgálata során a nemek közötti különbségeket igyekeztem feltárni az érzelemszabályozás tekintetében. Vizsgálatom végül mind a hat alskála mentén tárta fel a nemek közötti különbségeket: Egyedül az Érzelmi tudatosság hiánya faktorban értek el a férfiak magasabb pontszámot, vagyis ők kevésbé figyelnek oda érzelmi jelzéseikre, kevésbé fontosnak ismerik el azokat.     A hat alskálából kizárólag az Érzelmi tisztaság hiánya faktor nem jelzett szignifikáns különbséget a nemek között, mint ahogy az érzelemszabályozás összpontszám sem.

Egy kis statisztika

Az eredmények bemutatását a minta részletes bemutatásával kezdeném. Ezek talán kicsit szárazabb számadatoknak tűnnek, de kutatás teljességéhez ez is hozzátartozik.  

A kérdőívet 163 fő töltötte ki, de ebből sajnálatos módon 8 fő nem felelt meg a kritériumoknak. Ily módon a teljes vizsgálati minta végül 155 főből állt, 30 férfi és 125 női kitöltővel.

A kitöltők 26 és 59 év közötti férfiak és nők voltak, átlagéletkoruk 33 év. A férfiak 28 és 59 év közöttiek, átlagéletkoruk 35 év. A nők 26 és 52 év közöttiek, átlagéletkoruk 33 év.

Legmagasabb iskolai végzettsége (egyetem, főiskola) 134 főnek volt. 17 fő érettségivel rendelkezett vagy technikumot végzett, 4 fő pedig szakmunkásképzőt.

A vizsgálati személyek lakóhely szerinti megoszlása a következő volt: 127 fő nagyvárosban élt, 22 fő kis-, közepes városban, 6 fő pedig falun, vagy községben.

A kérdőívet többségében házas (118 fő), és élettársi kapcsolatban élő (30 fő) személy töltötte ki. Továbbá 2 egyedülálló, 2 elvált, 2 elvált, de már új kapcsolatban élő, illetve 1 többedik házasságban élő töltötte ki.

A válaszadók közül 143 fő tervezte a gyermekvállalást, és mindössze 12 fő adta azt a választ, hogy a gyermeket nem tervezték.

Amennyiben a kitöltő tervezte a gyermekvállalást (143 fő), akkor rákérdeztem arra, hogy mennyi időt kellett várniuk a fogantatásra. A válaszadók az azonnal, vagyis 0 hónaptól 96 hónapig terjedő időpontokat jelöltek meg. Az átlagos időtartam 9 hónap volt.

A válaszadók közül 68 főnél időre érkezett a gyermek, 46 főnél korábban érkezett, de nem volt koraszülött, 27 főnél kicsit késett a kijelölt időponthoz képest, 13 főnél késett és a szülést emiatt meg kellett indítani, és mindössze 1 főnél volt koraszülött a gyermek.

A válaszadók közül 100 fő jelölte, hogy a gyermek születése spontán, hüvelyi úton történt, 30 főnél császármetszéssel, és 25 főnél spontán szülésnek indult, de később császármetszés vált indokolttá.

A gyermek születése során 132 főnél nem történt semmiféle komplikáció, míg 23 főnél igen. Igen válasz esetén megkérdeztem a kitöltőket, hogy pontosan mi történt, milyen nehézség lépett fel. A válaszok nagy része ismétlődött, tehát nem egyedi problémák léptek fel, hanem úgy tűnik általánosíthatóak a felmerülő nehézségek: légzési elégtelenség, vákuummal történő születés, a baba elakadása, köldökzsinór tekeredés, tüdőgyulladás a babánál, ezért intenzív osztályos kezelés, szennyeződött magzatvíz, fájásgyengeség.

A válaszadók közül 122 fő együtt szült a párjával, 6 fő egyedül szült saját döntésre, 1 fő egyedül szült, mivel az apa nem akart jelen lenni, és 26 fő egyéb választ jelölt.

Az „egyéb” válasz esetén megkértem a válaszadót annak kifejtésére. Legtöbb esetben a császármetszést jelölték meg okként, programozott császár esetén nem lehetett bent senki az anyukával. Sokan azt a választ adták, hogy a vajúdás alatt bent volt az apa, vagy bent voltak, de mivel császármetszés vált indokolttá, nem lehetett/lehettek bent végig. Volt, akinél testvér volt jelen, volt, akinél dúla. Volt olyan személy, akinél a férj, mint orvos volt jelen.

A válaszadók gyermekei közül a legfiatalabb 1 hónapos volt, míg a legidősebb 36 hónapos. A gyermekek átlagos életkora 17 hónap.

A válaszadók közül jelenleg 103 fő nem dolgozik, 52 fő viszont igen. A férfiaknál érthető módon a többség, azaz 29 fő dolgozik, és mindössze 1 fő nem. A nőknél viszont a többség, azaz 102 fő nem dolgozik, és 23 fő igen.

A jelenleg dolgozó 52 fő közül 46 szellemi munkát végez, 6 fő könnyű fizikai munkát. Azokat, akik nem dolgoznak megkérdeztem ennek okáról. 97 fő a gyermek ellátása miatt van otthon, 6 főnél egyéb okok játszanak szerepet. Az egyéb válasz estén megkérdeztem a munkától való távolmaradás okát, az 5 nő mindegyike a második gyermek várását jelölte meg okként, míg az egyetlen férfi az „életút keresést”.

A vizsgálati személyek közül 65 fő az átlagosnál kicsit jobbnak ítélte meg anyagi helyzetét. 57 fő átlagosnak, 24 fő az átlagosnál sokkal kedvezőbbnek, 8 fő átlag alattinak, és 1 fő az átlagosnál sokkal rosszabbnak.

A vizsgálati személyek közül 126 fő még soha nem vett részt pszichológiai/pszichiátriai kezelésen, míg 29 fő igen. Azokat, akik még nem vettek részt pszichológiai/pszichiátria kezelésen, megkérdeztem, hogy érezték-e valaha ennek szükségét. A 126 főből 97 nemleges választ adott, azonban 29 fő igennel felelt.

Szülővé válás és a pszichés jóllét

Tavaly nyáron elkezdtem a BA képzést lezáró, empirikus kutatást is tartalmazó, nagy műhelymunkám bemutatását. Aztán mindez az egyéb számomra oly kedves témák miatt félbemaradt, most ezt az űrt igyekszem pótolni. Bizonyára emlékeztek, a téma a szülővé válás krízise volt. Lehet, hogy lesz némi átfedés a korábban írottakkal, de talán nem árt feleleveníteni a dolgokat.

 A szakirodalom szerint az életút folyamán életciklus váltások következnek be, melyek során átmenetekről, normatív krízis időszakokról beszélhetünk. Az egyik legválságosabb átmeneti periódusnak az első gyermek születése tekinthető, vagyis a szülővé válás, illetve a családdá alakulás folyamata. Megfigyelések szerint az elfogadható időtartam a szülővé válás folyamatára a születést követő első két, de legfeljebb három évre tehető, ezért vizsgálatomban is olyan szülők szerepeltek, akiknek egy gyermekük van és a gyermek legfeljebb három éves.

A szakirodalom egyrészt nemek közötti különbséget feltételez (a nőknél súlyosabb a krízis), másrészt azt, hogy számos tényező van, amelyek befolyásolják a szülővé válás folyamatának megélését, a pszichés jóllétet, vagyis, ezen normatív krízis súlyosságát.

Én is feltételeztem kutatásomban, hogy a nemek között szignifikáns különbség lesz a szülővé válás folyamán megmutatkozó pszichés jóllétében, azonban ezt egy eddig nem vizsgált, új szemszögből igyekeztem feltárni. Az életúti váltások során többek között az érzelemszabályozási folyamatok aktiválódnak. A szakirodalom alapján továbbá tudtam, hogy ezen érzelemszabályozási folyamatok fejlődése a kötődési elméletből vezethető le, illetve, hogy az érzelemszabályozási deficitek magyarázzák az alacsonyabb pszichés jóllét értékeket. Kutatásomban, ezen hármas kör alkotta a vizsgálódási területemet. Előzetes feltevéseim szerint nem elsősorban, és nem kizárólagosan a nem, anyagi helyzet, életkori, stb. tényezők a determinálóak, hanem a felnőtt kötődési minták, és feltehetőleg ezeken keresztül főként az érzelemszabályozás nehézségei magyarázhatják a megélés egyéni különbségeit.

Kutatásom újszerűségét tehát az adta, hogy a szülővé válás folyamatának, az első gyermek születését követő normatív krízis időszakának pszichés jóllétét a felnőtt kötődés és az érzelemszabályozás tükrében vizsgáltam, illetve igyekeztem a nemek közötti különbséget is feltárni.   

 

Végezetül megvizsgáltam számos tényező esetleges hatását (pl. életkor, iskolai végzetség, családi állapot, tervezett terhesség, gyermek életkora, anyagi helyzet), de ezeken kívül számos egyéb befolyásoló tényezőt feltételeztem: fogantatásra való várakozás ideje, koraszülés ténye, esetleges császármetszés, komplikáció a szülés folyamán.

Ezek alapján tehát a kérdésem átfogóan a következő volt:

Van-e szignifikáns különbség az első gyermekes szülők, a férfiak és nők pszichés jóllétében, érzelemszabályozásában? Vajon a felnőtt kötődés, és/vagy az érzelemszabályozás, esetleg egyéb tényezők befolyásolják-e a szülővé válás folyamatának megélését, a pszichés jóllétet? A felnőtt kötődési stílus vagy az érzelemszabályozás a meghatározóbb a pszichés jóllét vonatkozásában?

 

Szoptatás

Amikor ez a blog elindult, azt ígértem, hogy nem lesz személyes jellege, nem rólam fog szólni, és az én kis életemről, családomról, hanem a szakmaiságomról.

Most kivételt teszek. Részben. Lesz benne személyes rész is. Elhivatottja lettem a szoptatás témakörének, mióta én magam is anya lettem. Nem egy könnyű témakör, lehet mondani sok mindent pro és kontra, és nem könnyű úgy írni róla, hogy senkit ne bántson meg az ember.  

Nekem se ment zökkenők nélkül. Emlékszem milyen kínlódás volt egyedül éjjel a kórházi szobában, azt sem tudtam hogyan kell a kicsilányt a mellre helyezni, vagy milyen bizonytalanság volt, amikor a szoptatás után a mérleg kevesebbet mutatott, mint előtte, és kezembe nyomták 2010-ben egy budai kórházban a tápszeres üveget. Azzal a lendülettel tettem félre. Hálás vagyok annak a kórházi védőnőnek, aki időt és energiát nem kímélve jött és magyarázott és mutatott.  

A WHO ajánlása szerint a csecsemőnek hat hónapos koráig kizárólag anyatejes táplálásra lenne szüksége, de a szoptatást a baba két éves koráig javasolja folytatni. Ennek ellenére a gyakorlat az, hogy féléves korukra a csecsemők 50%-át már nem szoptatja az anya.

Azt gondolom, és ezt a magam tapasztalata is mondatja, hogy sokszor hiányzik a segítség. Nekem nem volt szerencsém a „kötelező” védőnővel, hamar úgy alakult, hogy jobbnak láttuk nem tartani a kapcsolatot. Szerettem volna másikat kérni, de erre a magyar rendszer sajnos nem ad lehetőséget. Így sokszor maradt a gyógyír a bizonytalanságra: internet, rokonok, barátok, könyvek. Néha már azt sem tudtam mit is tegyek, egymásnak ellentmondó információkat kaptam. Hiányzott az igazi megnyugtató támogatás, amit szerintem régen a nagycsaládok együttélése, a támogató rokoni kör megadhatott.

Ma már nem így tenném, de én magam az első hónapokban, minden egyes szoptatás előtt és után „mérlegeztem” a kiscsajt. Szerencsére elég jól viselte a kezdő szülők bizonytalanságát gyengítő (olykor még jobban megerősítő) tortúrát. A dolog ott kezdett megbilleni, mikor a picilány még a három hónapot se töltötte be, és nekem visszatért a havi ciklusom. Azt hittem itt a vég, hogy már nem is fogom tudni szoptatni, nem lesz tejem, más az íze, nem fogja kérni, stb. Igen, talán minden hónapban ezeken a napokon kicsit kevesebbet evett, de a világ nem dőlt össze, és ő nem maradt éhen. A következő nagy csapás akkor ért, mikor kb. 4 hónapos lehetett, és nekem sikerült egy magas lázzal járó nyavalyát elkapnom. Ha jól rémlett, gyerekkorom óta nem volt 39 fölötti lázam, na akkor igen. Akkor is a nagy kérdés, mi is legyen? Ha veszek be lázcsillapítót, nem tudtam volna nyugodt szívvel szoptatni, de nagyon ramatyul voltam. Ráadásul mivel nem nagyon tudtam enni, inni, így ez tényleg bebizonyosodott, hogy igenis számít: apadni kezdett a tejem. Itt jött az újabb kétségbeesés, és a nagyon nagy mélypont, most mi lesz? A lefejt és fagyasztott tej, mert persze ilyen is volt, az egy darabig kitartott, de vészesen fogyott. Ott volt a nagy kérdés, hogy kezdjük-e el kóstoltatni a gyümölcsöket, vagy adjunk tápszert? Nos, a tápszert megpróbáltuk, de a kicsilány hevesen tiltakozott. Az összes piacon lévő korának megfelelőt kipróbáltuk, de ő rendre elutasította. Nem tagadom, zsigerből ellene voltam a tápszernek, ez ő maga is megérezhette. Sajnálom, engem nem tudtak meggyőzni a gyártók. Biztos sokat fejlődtek ebben is, de akkor is azt gondolom, hogy üzlet ez is, nekik a bevétel a lényeg, és nem a gyerek egészsége. Ez akkor is valami mű, valami idegen dolog. Meggyőződésem, hogy a kicsik immunrendszere erre még éretlen néhány hetes, de még néhány hónapos korban is. Nagyon érdekes pár nap volt ez, ő takarékra tette magát, és azt mondta, nem, nem kérek tápszert, inkább kibírom azt is, ha most kevesebb a tej. És tényleg így is lett. Nem halt éhen, nem hőbörgött, hogy éhes, a kevesebb tej is elég volt. Vagy nem is volt olyan kevés az a tej. Én ekkor hagytam fel a mérlegezéssel. Megértettem akkor, hogy nagyon együtt vagyunk mi ketten, hogy össze vagyunk hangolódva, és csak figyelnem kell rá, hogy mit szeretne. Az elején még merev voltam, és idő szerint próbáltam etetni is. Bizonytalan voltam nagyon, sokszor én magam sem tudtam miért sír, nem akartam a cicivel kárpótolni mindenért. Mikor ez a betegség volt, én akkor értettem meg, hogy mi az az „igényszerintiség”. Nem tagadom, akkor már könnyebb volt, azért ő már 4-5 hónapos volt. Innentől, ha vágyott rá, kapott. Én nagyon szerettem ennek a meghittségét. Fekve szoptattam a kórházi utolsó naptól kezdve mindig. Imádtam vele összebújni, feküdtünk egymás mellett, és vállalom sokszor így aludtunk el. Ettől még nem történt semmi, amikor felébredt, és nem lett függő, és nem jött be, amivel riogattak, hogy ha felébred majd a cicit fogja keresni, állandóan azon fog lógni, nem tudod majd letenni, stb. Semmi ilyen nem történt. Hozzáteszem, hogy én csak otthon szoptattam. Ha úgy tetszik minden ehhez volt időzítve. Csak a szűk család az, akiknél még kivételt tettem. De szóba se jöhetett játszótér, idegen hely. Akkor a lényege veszett volna el. Hiszem, és vallom ugyanis, hogy a szoptatás messze nem csak a táplálásról szól. Benne van a megnyugvás, a biztonság, a bizalom, a meghittség. Nem vagyok a szélsőségek híve, bár hajlamos vagyok a fekete-fehér gondolkozásra. Nem gondolom, hogy a szülést követő azonnali mellre helyezésen, vagy a szoptatáson múlna minden. Nem hiszem, hogy a gyermek biztonságos kötődése ezen múlna. Azt gondolom, hogy a szoptatás mindössze segíti, de nem feltétele a megfelelő kötődés kialakulásának. Az egy sokkal összetettebb dolog, amit számos tényező befolyásol, ezek közül lehet egy a szoptatás, de azt mondani, hogy ezen múlik minden, badarság lenne. Itt is a testi érintkezés része kap, és kell, hogy kapjon hangsúlyt. Ezért is mondják azt, hogy ha az anya valamiért nem tud szoptatni, akkor is az a fontos, hogy az etetés meghitten történjen, legyen erre idő hagyva, közben nem szabad mással foglalkozni. Az anya vegye kézbe a babát, nézzen a szemébe, ugyanúgy simogassa, szeretgesse közben, mint ahogy szoptatásnál tenné. Ne csak arról szóljon a cumisüvegből történő táplálás, hogy jóllakjon a baba, hanem a szoptatás meghittségét próbáljuk megteremteni. És azt gondolom, hogy itt a baj, hogy ha úgy alakul, nem akarom most ezt vitatni, hogy miért, szóval, ha úgy alakul, akkor az anyák nem fordítanak kellő figyelmet arra, hogy az etetés valami többről, valami másról is szóljon, és igen, éppen a lényeg veszik el közben.

 

És lehet, ezért sokan megköveznek, de leírom. Nem én találtam ki, szakkönyvben olvastam: a nők 98%-a igenis képes a szoptatásra. Sokan mondják azt, hogy én mindent megtettem, de ezért meg ezért nem ment a szoptatás, abbahagytuk. Sajnálom, én ilyenkor mindig kétkedve fogadom, hogy valóban mindent megtett-e. Én magam is figyeltem a kajára, hogy igyak eleget, ittam a cikóriát, ettem homeopátiás bogyókat, tejserkentő kapszulákat, figyeltem a pihenésre. Nem volt küzdelemmentes. Messze nem. Sokan nem értették, hogy ez nekem miért ennyire kardinális kérdés. Ma sem tudom, de nagyon harcoltam érte, hogy sokáig működjön. Egy idő után persze ritkultak a szoptatások, az idő is rövidült, és egyre inkább vesztett a jelentőségéből a táplálás, inkább „vigasztaló szopás” volt ez. Vagyis amikor bajban volt, és szüksége volt anyára, akkor kérte. Nem tudtam meddig fog tartani, nem volt bennem ezzel kapcsolatban elhatározás. Azt hiszem rá akartam bízni. Talán úgy 14-15 hónapos lehetett, amikor volt ebben egy kis lecsengés, azt hittem elhagyja magától. Később megértettem, hogy más dolga volt, akkor fontosabb volt neki a világ felfedezése. 16 hónaposan aztán, ha a mahleri fázisokat nézem, akkor az újraközeledés fázisával egybecsengve, na akkor soha nem látott módon tapadt rám. Ő vágyott vissza a szimbiózisba, kérte, sokszor kérte, ez volt a megnyugvás. Nekem furcsa volt, hogy most miért, de aztán nem bántam. Néha terhes volt mindez, igen vállalom, főleg mert így kellettem minden reggel, és este, nem volt kimenő, ennyi már jó lett volna, de másnapra már sose bántam, hogy így vagyunk mi.

 

És hogy meddig tartott? Fura egy elvárás rendszerben élünk. Az hogy az elején szoptat az anya, fél évig, egy évig, az mintha elvárás lenne. Ha valaki nem így tesz, akkor furcsán, megvetően néznek rá. Aztán, ha valaki egy éves koron túl is folytatja mindezt, akkor meg azért néznek rá furcsán. Engem sokan őrültnek tartottak, nem értették miért, azt mondták még 3-4 évesen is rajtam fog lógni, nem fogom tudni elválasztani. Kaptam a megvető kérdéseket, hogy de mégis meddig akarod? Nem tudtam megmondani. Rá bíztam. Akkor már tudtam, hogy rá bízom, hogy ez legyen természetes elválasztódás, amikor ő úgy gondolja. Hogy nem akarok én ebbe belenyúlni, és nem akarom mindenféle trükkel elválasztani magamtól. Nem bánom, hogy így tettem. Két éves elmúlt, nem sokkal, amikor egyik napról a másikra elég lett neki. Kb. egy hét volt az egész, egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem kéri (merthogy soha nem én kínáltam, akkor volt összebújás, ha ő kérte) napok óta, aztán volt egy visszaesés, akkor megint pár napig kérte, és aztán nem. Többet nem. Akkor beszélgettünk erről, megnyugtattam, hogy nagylányok már nem szoktak cicizni, akkor ő is elmondta néhány este, hogy amikor kicsi volt, de ő most már nagylány. És ennyiben maradtunk. Kb. 1,5 volt mindössze, és elmaradt a cicizés. Neki zökkenőmentes volt, és nekem is. Nem volt bennem az az érzés, hogy egyetlen könnycseppet is ejtenem kellene, hogy de hamar elmúlt valami. Éppen így volt jó. Lehet érte őrültnek tartani, de megmaradt belőle az esti közös elalvás. Szeret ugyanúgy bevackolni, mint tette régen. És megmaradt még valami, az összebújás, az érintés megnyugtató, biztonságot adó hatása. Ma is mondja, hogy „bújcsizzunk össze”. Ilyenkor lefekszünk együtt a nagyágyra, szorosan egymás mellé, a kezét a nyakam köré fonja, én simogatom a hátát, puszilgatom a buksiját. Ugyanúgy, mint anno. Soha nem cumizott és soha nem szopta az ujját.

Muszáj a végén megemlítenem a La Leche Ligát. Hallottam, olvastam, tudtam, hogy ha kell ők segítenek. Azt hiszem, amikor a lázas betegségem volt, akkor kerestem meg őket végső elkeseredésemben, jöjjön valaki, beszélje át velem, mondja el jól csinálom-e, mit csináljak másképp, hogy több legyen a tejem, hogy még tudjam szoptatni sokáig. Nem jöttek. Nem jöttek, mert nem kellett, egyetlen telefonbeszélgetés elég volt, hogy W. Ungváry Renáta valamit átbillentsen bennem. Beszélgettünk a fejésről, az igény szerintiségről, kereslet-kínálatról, mérlegezésről. Kérdezte mennyi az a kevés, majd megnyugtatott, nem kevés, nincs itt semmi baj. Mindenkinek tiszta szívemből ajánlom, hogy tegye meg ezt a léptés, ha elakad, és őket keresse bátran!

Melanie Klein

A brit tárgykapcsolat-elméleti iskola megalapítója és tagja. Freud követője volt, később igyekezett annak megfigyeléseit kiterjeszteni a gyerekekre. Végül sok megállapítása eltér a freudi eszméktől.

 

Freud az ödipális korra (4-5 év) vezette vissza a lelki problémák gyökerét, ezt már verbális kornak hívjuk, a gyerek képes szavakkal kifejezni magát. Nála a psziché az ödipális konfliktuson keresztül egy stabil személyiségszerkezetté válik. Az ösztönök és az ezzel szembeni tiltások, szabályok között állandó harcot feltételez, és az ezek nyomán fellépő bűntudat az, amely a szorongást okozza. Ezekkel szemben Klein az élet első hónapjait vizsgálta, az úgynevezett preverbális kor, és ezekre vezette vissza a lelki gondokat. Szerinte a felnőtt pszichéje akkor is sérülékeny, instabil marad, ha egy „pozíción” túljutott az illető. Vagyis később is bejöhetnek ugyanazok a szorongások, rettegések, gyötrődések, amelyek szétzilálnak minket. A két fő rettegést a megsemmisüléstől való félelem, illetve a teljes elhagyatottság érzése okozza.

 

Melanie Klein szerint a csecsemőkor nem egy boldog, békés állapot, hanem tele van szorongással, agresszióval, melyeket a halálösztönből eredeztet. Ugyanakkor olyan mentális dolgokat tulajdonít a csecsemőknek, amelyekről ma azt gondoljuk, hogy az nem képes rá.

Elméletének egyik kulcsfogalma a tudattalan fantáziavilág. Ez a tudattalan fantázia nem azonos a nappali fantáziálással. A kisgyermekek, csecsemők belső pszichikus világát jelenti. A csecsemőnek nincsenek gondolatai, hanem képzetek, fantázia tölti be a fejét. Nem azonos a felnőttek álmodozásával, inkább kavargó, gomolygó képzetekről van szó. A tudattalan fantázia, mint egy zsiliprendszer helyezkedik el az ösztönök és a külvilág között. Részben az ösztönök táplálják a tudattalan fantáziákat. Ha a csecsemő éhes és nagyon rosszul érzi magát, haragot érez az anya iránt, de ha az anya megeteti, akkor pozitív képzetei lesznek róla. A másik oldalról a külvilág hat a tudattalan fantáziákra. Ezek a tudattalan fantáziák a születés pillanatától léteznek, és szervezésük az én feladata. Később helyüket a gondolkodás veszi át. A csecsemő az ún. omnipotencia, mindenhatóság érzésével van felruházva, vagyis úgy éli meg, hogy az ő képzelődései azonnali hatással vannak a tárgyra. A képzelet egyenlő a valósággal.

Klein elméletében két pozícióról ír: paranoid-szkizoid; és depresszív pozíció. A pozíció a tárgykapcsolatok minőségét, a vezető szorongásokat és a vezető elhárító mechanizmusokat írja le. Vagyis nem fázist vagy szakaszt jelent, hanem egy olyan konstellációt, amelyben a fenti három jelenik meg.  

Paranoid‐szkizoid pozíció

Az élet első néhány hónapjában van jelen. Ekkor a csecsemő idegrendszerileg és érzékszervileg is éretlen ahhoz, hogy egész tárgyakat észleljen. A csecsemő a számára fontos személyeket, akikkel ebben az időszakban kapcsolata van, tehát még résztárgyakban fogja fel. Érzékeli a haját, a ruháját, de egyben azt nem, hogy ez az anyám. A külvilág észlelése tehát fragmentált, töredezett. A csecsemő tudattalan fantáziáiban vannak öröm‐ és kínélmények is. Utóbbiak a kielégületlenségekből, és a veleszületett destruktív késztetésekből származnak. Egyrészt mozgásba tudja átfordítani (rugdosás, kapálózás, ökölbe szorítja a kezét), vagy kivetíti a külvilágba az anyamellre. A projekció a legprimitívebb elhárító mechanizmus. A vezető szorongás ebben a pozícióban a paranoid szorongás (üldözővé válik az anyamell). Amikor az anyamell kielégítő, tele van a tudattalan fantázia pozitív érzésekkel. A jó anyamell mellett párhuzamosan egy rossz anyamell képe is él. Két tárggyal van kapcsolata, egy jó és egy rossz anyamellel. Az eredeti tárgy (az anyamell) a csecsemő fantáziájában két részre hasad, ez a hasítás mentén történik, mely szintén egy primitív elhárító mechanizmus. Képtelen arra, hogy a jót és a rosszat egységben szemlélje. Az anyai gondoskodás épp azért fontos, hogy csökkentsük az üldöző szorongásokat. Jó esetben a gyereknek több a pozitív élménye, mint a negatív. A jó tárgy így egyre erősebb lesz, s az üldöző szorongás mérséklődik a csecsemőben. Ha mégsem így van, akkor a csecsemő idealizál. A jó tárgyat felduzzasztja a fantáziáiban, így az megvédi őt a rossztól.

Paranoid a pozíció, mert a belső szorongás benne paranoid, és szkizoid, mert a tárgyak és az én is hasítottan van jelen.

Az anyának a  nélkülözhetetlen szerepe megmutatkozik a projekció specifikus változatában, a projektív identifikációban is. Az anya sosem lehet tökéletes, Winnicott nyomán „elég jó” szülőnek kell lenni. Kellenek a frusztrációk is. A projektív identifikáció egy kétszemélyes helyzet. Jelen esetben a gyermek rávetít valamit az anyára, az anya felveszi magába a rávetített tartalmat, eszerint megváltozik a viselkedése, attitűdje. A csecsemő rávetíti az anyára az ő indulatait, agresszióját. Legrosszabb esetben az anya ezt visszavetíti rá. Az a jó, ha az anya tárolni tudja ezt, mint egy konténer, és belül megdolgozva ezt az agressziót, később a gyerek ezt vissza tudja venni. Ha a projektív identifikáció jól működik, akkor annak két hozadéka van a gyerek számára. Az egyik, hogy azt éli meg, hogy az anya erős (nem pusztította el az én haragom), és ha az anya erős, akkor egy erős belső tárgyat tud belül kialakítani, s ő maga is erős lesz. Később kialakul az önmegnyugtatás képessége. A másik, hogy a gyerek azt éli meg, hogy az ő agressziója nem pusztító. A rossz tárgy így gyengülni fog, csökken a paranoid szorongás. A jót sem kell így annyira idealizálni. Elkezdenek mérséklődni a szélsőségek. Ez készíti elő az átmenetet a depresszív pozíció számára.

 

Depresszív pozíció  

Itt a csecsemő már képessé válik arra, hogy a környezetét (elsősorban az anyját) egész tárgyként lássa (6 hónapos kortól), idegrendszerileg és érzékszervileg is megérett minderre. Ekkor jön rá arra, hogy a jó és a rossz tapasztalatai/érzései is egy személy, az anya felé irányulnak. Az iránt érez tehát agressziót vagy destruktív érzéseket, akitől függ az élete. Ebből fakad ez a sajátos depresszív szorongás. Attól fél, hogy az ő agressziója kárt tesz a fontos kapcsolatban, hogy tönkreteszi. Nem gondolati szinten, hanem a tudattalan fantázia szintjén zajlik mindez.  Megrémül a saját dühétől. Ez már egy lépés, mert nem kivetíti a saját hibáit, fel tudja ismerni, hogy neki is vannak hibái. Érettebb, mint a paranoid tendenciák.  A szeretet és a gyűlölet ambivalenciája (ugyanaz iránt a személy iránt érzi) jelentkezik. Mindenkiben van jó és rossz. Már együtt tud élni a csecsemő ezzel az ambivalenciával.  Ebben a pozícióban új érzések szállják meg a csecsemőt: kétségbeesés, félelem, hogy elpusztítja a jó tárgyat, aggódás a szeretett személy jóllétéért, bűntudat a saját destruktív érzések miatt. Kételkedés: saját szerethetőségében, ő képes‐e szeretni.

A gyermek többféle módon tud védekezni ez ellen.

Egyrészt, például, ha este magányosan ott van a kiságyában és vágyik az anyára, sír, akkor képzeletben megteremti az anyát magában. Az igazi megkönnyebbülés számára azonban, ha az anya tényleg megjelenik, ezzel bizonyítva, hogy a szeretet ereje képes meggyógyítania a kapcsolatot és nem pusztította el. Ezzel tanulja mega gyerek, hogy a haragja nem véglegesen pusztító. Ezért sem szabad sírni hagyni a gyermeket. Ráadásul a képzeletbeli reparáció egy fontos képesség, a kreativitás későbbi alapja is. Ha a gondozó nem megfelelően válaszol, az depresszióhoz, autoagresszióhoz, bűntudat érzéséhez vezethet.

A reparáció azonban viselkedéses szinten is jelen lehet. A gyermeki fantázia azt képzeli, hogy anya keres egy jobb gyereket helyettem. Mit csinál ilyenkor egy gyerek? Odabújik, megsimogatja az anyát, próbálja kiengesztelni, jól kezd el viselkedni, azért hogy újra elnyerje az anya szeretetét. Ez egy újabb fontos képesség, az empátia alapja. 

A reparáció az egyetlen mód, amely kivezet a depresszív szorongásból. Ha számunkra fontos személyt veszítünk el, akkor szinte törvényszerű, hogy ez a depresszív pozíció beindul. A kínos feszültséget csak elhárítani tudja az illető, ennek egyik módja a mániás elhárítás.

A második lehetőség tehát a mániás elhárítás, melynek során megmásítjuk a valóságot, azért, hogy ne érezzük a szorongást, de így nem is oldjuk meg a problémát. A mániás elhárítás csak akkor patológiás, ha sokáig fennáll, különben adaptív, mert segít elkerülni a mély krízist. Később azonban mindenképpen szembe kell nézni a dolgokkal, hogy a reparáció végbemenjen. A mániás elhárítás során tagadja az egyén a fájdalmat, a bűntudatot, a veszteséget. Azért valódi elhárítás szemben a reparációval, mert nagy feszültség esetén azonnali tehermentesítést eredményez, megmásítja a valóságot, és ezért nem jó, ha hosszú távon fennmarad. Központi szerepe van tehát a tagadásnak. Ha az ember beleragad a mániás elhárításba, nem történik meg a reparáció. A tudattalanban ott marad minden bűntudat, csalódás megdolgozatlanul. A mánia a depresszió elhárítása és tagadása. A személyiség nem halad előre, egy helyben van (hol mániás, hol depressziós).

A harmadik, és egyben a legrosszabb lehetőség, a paranoid-szkizoid pozícióba történő visszalépés. Ezzel egy olyan szintre jutunk, amin egyszer már túlhaladtunk. Például egy párkapcsolati szakítás után csak a másik lesz a rossz, mindenért ő lesz a felelős. Megint csak résztárgyakat érzékel a személy, azt gondolja, hogy van a világban egy csupa jó résztárgy (pasi/nő), csak azt kell megkeresni. De olyan a világban sehol nincs. Nem ismeri fel, hogy nincs tökéletes ember, irreális elvárásai vannak.  

Melanie Klein elmélete a csecsemő belső világára nehezen érthető, de a felnőtt létben nézve, könnyen magunkra ismerhetünk. Ha valakit veszteség ér, akkor kézzel foghatóan megjelennek ezek a pozíciók.

Mahler (folytatás)

6 hónapos korban kezdődik a szeparáció-individuáció nagy szakasza, mely egészen a két éves korig tart. A szeparáció a szétválást, leválást, elválást jelzi, az individuáció a függetlenedést, a saját személlyé, egyéniséggé válást.

 

Ez a nagy szakasz három alszakaszra oszlik, melyből az első a differenciáció alszakasza, vagy a fészekalja stádium, mely nagyjából a 6. és 10. hónap között tart. Az első jele, hogy a csecsemő tekintete állhatatossá, kutatóvá válik, megfigyelő, ránéző lesz. Másrészt, a gyermek mozgásosan is fejlődik és képessé válik a fizikai távolodásra is az anyától. Először csak az anya ölében, de egy picit eltávolodik, szemrevételezi az anyát. Ez kell ahhoz, hogy képes legyen a differenciálódásra, vagyis a különbség észlelésére önmaga és a tárgy között. A szimbiózisból való kiválás jele: az „én most megvizsgállak téged”. Tapogatja az anyát. Megfogja az orrát, húzogatja a haját. Az anyaölből aztán már le is lehet tenni a gyereket, az forog, kúszik, mászik. Ez is már távolodás az anyától, aki ezáltal egy picit szabadabbá válik. Ilyenkor a fizikai távolság arányos az érzelmivel, ha közel játszik az anyához, közel van kötődésileg is. Már képes megkülönböztetni az anyát más személyektől, felismeri, megismeri őt. Kialakul az idegenszorongás, a 8 hónaposok szorongása.  Minél biztonságosabb a szimbiotikus időszak, annál alacsonyabb az idegenszorongás. Mindez abból a tudásból fakad, hogy ez a személy ismeretlen, ez a személy nem az anya. Más kezében sírva fakad, amikor rájön, hogy nem az anyja. Minél inkább volt harmonikus a szimbiózis, annál kevésbé szorongató az idegen szorongás. Különös jelentősége van ebben az időszakban az úgynevezett átmeneti tárgyaknak, valami puha, meleg plüssállatkának, vagy rongydarabnak. Az anyától való leválás időszakában az átmenetet biztosítja, az anyai minőséget hordozza, az anyát szimbolizálja, ezért lesz pótolhatatlan. Az anyák általában örülnek annak, hogy kicsit szabadabbak lehetnek, és örömmel figyelik a gyermek személyiségének kibontakozását.

A második alszakasz, a gyakorlás fázisa, nagyjából a 10. és 16. hónap között tart. Fontos tényező, hogy a csecsemő/kisgyermek képessé válik a járásra. Ezáltal kitárul számára a világ, a gyerek megmámorosodik saját képességeitől. Omnipotensnek, mindenhatónak érzi magát. Szerelmes lesz a világba. Fel akarja fedezni, ezt az új világot. Rendkívül aktívak lesznek, korán ébrednek, keveset alszanak, állandóan mozgásban vannak. Nem akar enni, nem ér rá enni. Úgy érzi, lemarad valamiről. Lemarad a világról. Semmi veszélyérzete nincsen, pedig éppen hogy csak elindult, még baj van az egyensúlyérzékkel, de ő ezt nem veszi figyelembe. Nagyon kell rá figyelni. Jellemző a „tankolás” jelensége. A gyermek fut, szalad, eltávolodik az anyától, de időről-időre visszatér. Megöleli, puszit kér. Megnézi, hogy az anya ott van-e, szereti-e, és aztán már fut is tovább a világ után. Az anyák jóllehet aggódnak a gyerek szertelenségét látva, egyúttal nagyon büszkék is. Akkor jó az anyai gondoskodás, ha az anya jelen van, gondoskodó, de nem akadályozza az önállósodást. Ne legyen túlóvó, túlféltő, túlaggódó. Ha túlságosan korlátozza a gyermeket, nem fejlődik ki a kompetencia élménye, az az érzése, hogy hatni tud a világra, és ez gátolja az autonómmá válást.

A szeparáció-individuáció harmadik, egyben utolsó alszakasza, az újraközeledés alszakasza, valahol a 16. és 24. hónap között. Az előző szakasz gyors motoros fejlődését utoléri a kognitív fejlődés. A gyerek felfogja a saját sérülékenységét, és az anyától való függését. Sok olyan élmény éri, ami csorbítja az omnipotencia érzését, ezért a gyermekben szorongás támad, elkezd visszavágyni a szimbiózisba, a biztonságba. Árnyékként követi az édesanyját. Össze akar olvadni vele. Ez az az időszak, amikor nem tudsz elég közel menni hozzá. Ugyanakkor ott egy másik késztetés is, a függetlenedési vágy. Az „én akarom, én csinálom” érzése. A két szükséglet pedig teljesen ellentétes. Ez az ellentét ambivalensé teszi a gyerekeket. Nem találja a jó távolságot, ilyenkor jön az „anya vegyél fel-anya tegyél le”. Erős hangulati labilitás jellemző, nem tudja, mit akar, nem lehet jól kielégíteni a szükségleteit. Jellemző az érzelmi kiborulás, a hiszti, a dühöngés. Az átmeneti tárgyak ismét fokozott szerepet kapnak. A gyermek azért is labilis, mert tárgykapcsolat észlelése még hasított. Ez azt jelenti, hogy a jót és a rosszat nem tudja együtt értékelni: vagy csak csupa jó, vagy csak csupa rossz. Az anyák számára ez egy rendkívül megterhelő időszak, nehéz a gyermek hangulati ingadozását kezelni. Az apa tud ebben nagyon sokat segíteni.

A mahleri negyedik, egyben utolsó szakasz, a tárgyállandóság időszaka, a 24-36 hónap között. Először a kognitív tárgypermanencia alakul ki. Ez azt a tudást jelenti, hogy a tárgy, amit nem látunk, az még létezik. Amíg nem alakul ki a tárgypermanencia, addig az elrejtett tárgyat nem keresi a gyermek. Az anya-gyerek viszonylatban ez azt jelenti, hogy magára lehet hagyni a gyereket, már nincs ugyanis benne az az érzés, hogy aki elment, az nem jön vissza. A tárgypermanencia az alapja annak a képességnek, amit érzelmi tárgyállandóságnak nevezünk, és egy összetettebb dolog. Az éppen dühös vagy rémült gyerek számára sokkal nehezebb visszaemlékezni arra, hogy az anyja, mint jó személy létezik. A heves érzések elsődleges minőségük révén elsöprik az emlékeket. Ezért tart tovább egy érzelmi töltéssel bíró tárgy stabil belső képzetét kialakítani, mint megszerezni azt a tudást, hogy egy eltűnt tárgy még létezik. Ez azt jelenti, hogy a gyermek képessé válik, hogy egy tárgynak a jó és rossz tulajdonságait együtt kezelje, integrálja. Vagyis akkor is elő tudja hívni a tárgyra vonatkozó pozitív élményeit, emlékeit, amikor a tárgy éppen frusztrálja őt.

Margaret Mahler

És akkor következzen egy nagy kedvenc: Margaret Mahler, aki a fejlődési énpszichológia képviselője. Elméletének egyik alappillére a hartmann-i énpszichológia. A klasszikus freud-i elmélet szerint az ösztönénnel, vagyis az id-del születünk, és később ebből fejlődik ki az ego, az én, hogy közvetítsen az ösztönén szükségletei és a külső szabályok között. Az ösztönénből tehát konfliktusok útján differenciálódik az ego. Ezzel szemben az énpszichológia képviselői azt vallják, hogy az ego nem az id-ből differenciálódik. Velünk született én-magok vannak, vagyis genetikailag belénk van kódolva, hogy az énfunkciók, úgy, mint észlelés, memória, racionális gondolkodás, kialakuljanak. Minden konfliktus nélkül, optimális körülmények között ezek a magok elkezdenek fejlődni. Nem a tökéletes, hanem az „elég jó”, az elvárható, az „optimálisan elvárható környezet”, és egy idegrendszeri érettség együtthatása révén ezek a magok elkezdenek fejlődni. A mahleri elmélet másik előfutára Spitz volt, aki Hospitalizmus c. munkájában elsőként hívta fel a figyelmet az érzelmi kötődésre.

 

Mahler a csecsemő pszichológiai születésének nevezte azt az első három éves folyamatot, amely a csecsemő, majd kisgyermek fejlődését jellemzi, és amely értelemszerűen nem esik egybe a biológiai születéssel. Az individuum születése egy hosszabb és bonyolultabb folyamat.

 

A pszichológiai születés négy fázison keresztül történik, ebből a harmadik további három alszakaszra bomlik.

 

Az autizmus időszaka a születéstől kb. 1,5-2 hónapos korig tart. Ebben az időszakban autisztikus a csecsemő, hiszen nincs még semmiféle tárgykapcsolati viszonyulása kifelé. Ez egy kapcsolat, kapcsolódás nélküli időszak. A csecsemő egy többé-kevésbé zárt pszichológiai rendszert képez. Egy alvásszerű, ábránd állapot jellemzi, átmenet az intrauterin és extrauterin élet között, alvás és ébrenlét között. Az újszülött nem kapcsolódik a másikhoz, csak és kizárólag reflexek révén. Ugyanúgy reagál még az élő és élettelen dolgokra, nem képes az emberi és nem emberi ingerek szétválasztására. Mahler még egyirányúnak feltételezte a kapcsolatot, amely a szülőtől irányul a gyerek felé. Ma már azt mondjuk, hogy „kompetens a csecsemő”, vagyis igenis szociális készségekkel születik, és a kezdetektől aktívan részt vesz a kapcsolat formálásában.

A második szakasz, a szimbiózis szakasza: 1,5-2 hónapos kortól 6 hónapos korig tart. Ebben az időszakban a csecsemő kezd homályos tudást kialakítani a körülötte lévő tárgyról, az anyáról, ami egyrészt az idegrendszeri érés, másrészt a sokasodó tapasztalatok következménye. Kialakul az anya-gyerek duálunió, a gyerek úgy kezd viselkedni, mintha omnipotens, mindenható lenne. Nagyon fontos az anya-gyerek közötti illeszkedés, a kölcsönös illeszkedés, mert ez kell ahhoz, hogy a szimbiózis jól működjön. A szükségleteket jobban ki lehet elégíteni, ha van szimbiózis. Nem jó, ha az anya másképp reagál a gyermek szükségleteire, és nem jó az sem, ha tulajdonképpen az anya szükségletei mentén történik a kielégítés. A szimbiózis egy nagyon jó időszak az anyának is. Azonban, ha túlságosan a szabályok, és a napirend szerint történik a nevelés, az éppen azt jelenti, hogy az anya nem tudja magát átadni a szimbiózisnak. Tart egy akkora távolságot, hogy ne érezze azt: elnyeli a szimbiózis. Később okozhat még problémát az is, ha az anya nem akarja kiengedni a gyereket a szimbiózisból.

Érdemes megjegyezni, hogy míg régebben az apák kirekesztődtek ebből a szimbiózisból, ma már sok apa jobban bevonódik a gyerekkel való törődésbe, így kialakulhat hármuk között is a szimbiózis.

 

(folyt. köv hamarosan)

Az énpszichológia irányzata

HEINZ HARTMANN 

Hartmann elmélete nehezebben érthető, kevésbé populáris, ezért csak néhány gondolatot terveztem bemutatni.

 

A klasszikus freudi fejlődéskoncepciót az ösztöntan felől boncolgatva az énanalitikusoknak nevezett pszichoanalitikusok kezdték ki. Közülük is Hartmann volt, aki elsőként vetette fel, hogy az „én” (ego) nem csak az ösztönén (id) származéka, hanem énmagok formájában, az ösztönénnel együtt már születésünktől fogva létezik (differenciálatlan fázis). Az ego egy része végig kapcsolatban marad az iddel, ezáltal tud majd működni a konfliktusos szférában. Az ego örökletes, mindenki számára adott tényezőkkel, azaz veleszületett pszichés apparátussal (primer egofunkciókkal) rendelkezik. Ilyen veleszületett primer egofunkció a percepció, a nyelv, a logika, a megértés, a tanulás, a motoros fejlődés, az önkontroll és minden olyan funkció, amit éber állapotban csinálunk. Ezek a veleszületett készségek közvetítik a gyerek és a környezete közötti interakciót. A funkciók a biológiai éréssel és a fejlődéssel párhuzamosan alakulnak, a konfliktusmentes szférában, az egoenergiák segítségével. Ezek a konfliktusoktól függetlenül fejlődő funkciók hozzák létre az ego primer autonómiáját, mely fogalom azt a feltételezést is magában rejti, hogy ezek az énfolyamatok közvetlenül is kielégüléshez vezetnek, megalapozva a hatékonyság érzését. A konfliktusmentes énszféra (ez a funkciók összefoglaló neve) és az ego primer autonómiája együtt látják el a megfelelő alkalmazkodást és az integratív, szintetizáló, önfenntartó feladatokat.

Hartmann beszél még az ego szekunder autonómiájáról, ami olyan tevékenységek funkcióváltásai révén jön létre, melyek korábban a konfliktusok hatására alakultak ki, de később relatíve független és automatikus folyamattá alakulhattak át, így az eredetitől eltérő tevékenységet is képesek szolgálni (pl. szexuális motiváció elhárításából kíváncsiság, tudásvágy).

Az énerő fogalma jelzi az egofunkciók integráltságának fokát, és hogy az ego mennyire bírja rendszabályozni az ösztönént. 

Hartmanni fogalom még az általánosan elvárható környezet, melynek meglétekor az egofunkciók elérhetik működésük maximumát. Ez a fogalom az aktuálisan jelen lévő szülők szerepének fontosságát hangsúlyozza. Elmélete kialakításakor tehát a környezeti körülmények, és az érési folyamatok személyiségfejlődésre gyakorolt hatását is figyelembe vette.

Fejlődési vonalak

Anna Freud

Sigmund Freud gyermeke, aki követte apja útját. Melanie Klein mellett (róla majd egy másik alkalommal írok), őt tekintik a pszichoanalitikus gyermekpszichológia megalapítójának.

Elméletének magját a gyermekkori fejlődés képezi. Elgondolásában apja libidófejlődési modelljéből indul ki, de a fejlődési lépések alakulásában nagyobb szerepet tulajdonít az érési és a környezeti tényezők interakciójának.

„Fejlődési vonalak”-ról beszél, melyek a személyiség egyedi struktúrái és ösztönfejlődési útvonalai. Ezek a fejlődési vonalak módot nyújtanak a gyermek érzelmi érettségének vagy éretlenségének értékelésére.  A fejlődési egyenetlenségek a pszichiátriai zavarok rizikófaktoraiként tekinthetők. Az egyén képes arra, hogy egy fejlődési vonal mentén átmenetileg visszalépjen annak érdekében, hogy valamilyen új kihívással megbirkózzon, majd ismét előrelépjen.

Kezdetben 6 fejlődési vonalat dolgozott ki, ezek közül a legalapvetőbb: a dependenciától az érzelmi függetlenségig és az érett tárgykapcsolatokig elnevezésű. Ez a vonal az anya-gyerek kapcsolat megfigyelhető változásait írja le, a későbbi kapcsolatokhoz mintát teremtő belső tárgykapcsolati reprezentációk fejlődése mentén.

Kezdetben a csecsemő még nem fedezi fel anyjától való elkülönültségét, így önmagát anyja részeként éli meg. Ezzel párhuzamosan az anya is saját pszichológiai részeként éli meg a csecsemőt, ami számára nehezen feladható tapasztalat, és ezért csak fokozatosan kezdi érzékelni a csecsemő egyéniségét és elkülöníteni a sajátjától. Ebben a stádiumban jelenik meg az anya távollétében a szeparációs szorongás.

A második stádiumban a csecsemőt parancsoló testi szükségletein alapuló, ún. rátámaszkodó tárgyszükségletei igény jellemzi. A gyerek ekkor jó és rossz anyaképet alakít ki magában, a szükségletek kielégítettségi mértéke mentén.

A harmadik stádiumban a gyerek konzisztens anyai reprezentációkat alakít ki, amelyeket már az ösztön kielégülésektől függetlenül képes fenntartani. Képessé válik teherbíró, csalódásokat és frusztrációkat is elviselő kölcsönös kapcsolatok fenntartására, és a belső anyai reprezentációk stabilizációja lehetővé teszi az anyától való hosszabb elkülönülést. A túl korai szeparáció Anna Freud szerint aláássa a tárgyállandóság kialakulását, ami épp a szeparáció elviselésének képességét veszélyezteti.

A negyedik stádiumban a totyogók mindenkivel szemben szélsőségesen pozitív és negatív érzelmeket élnek meg. Az ambivalencia normális jelenség ebben az életkorban, olyan készségek megjelenésének köszönhetően, amelyek lehetővé teszik a gyermek függetlenedését és az anya viszonylagos visszahúzódását. A gyermek konfliktust él meg a függetlenedési igénye és az állandó anyai figyelem megtartásának vágya miatt.

Az ötödik stádiumban az ellenkező nemű szülő kisajátítására irányuló törekvés és az azonos nemű szülő iránti féltékenység és rivalizálás jellemző. A gyerek felismeri, hogy vannak a szülők közötti kapcsolatnak olyan aspektusai, amelyekből ő ki van zárva, és hogy mindkét szülő látja az ő másik szülővel való kapcsolatát is. E kapcsolati háromszög-helyzet elviselése a gyermeki én jelentős mértékű érettségét követeli meg. A konfliktusok helyénvalók ebben a fázisban, azok teljes elmaradása fejlődési deficitre utal.

A hatodik stádiumban: az ösztönerők nyomása csökken, megindul a libidó áthelyeződése a szülőkről a gyermek társas környezetének más szereplőire, mint pl. a tanárokra. E stádium zavara az iskolai feladattól való visszahúzódáshoz és a kortárscsoportokba való beilleszkedés zavarához vezethet.

A hetedik stádium az elő-serdülőkori lázadás ideje, melyet Anna Freud regresszióként értelmezett. A regresszió következtében felélednek a kisgyermekkori fantáziák, és felerősödnek az intrapszichés konfliktusok. A szülőktől való visszahúzódás segítséget jelent e konfliktusok kezelésében, mivel megkönnyíti az infantilis, incesztuózus vágyak megtagadását.

A nyolcadik stádium a serdülőkor ideje, mely az én küzdelmét mutatja a feltörő szexuális és agresszív ösztönök uralásáért. Az egyén mindenek feletti belső küzdelmet folytat azért, hogy a szülőkhöz való érzelmi kötődését új tárgyak felé irányítsa. Az elvesztett gyermeki jellegű szülőkapcsolat meggyászolását követően jelennek meg a párkapcsolatok, s áll ismét helyre, immár új alapokon, a szülőkkel való kapcsolat.

 További fejlődési vonalak, immár részletezés nélkül: a szopástól a racionális evési szokásokig, az ürítési funkciók szabályozatlanságától a hólyag- és végbélkontrollig, a saját testtel kapcsolatos gondatlanságtól a felelős testápolásig, az egocentrizmustól a szociális partnerkapcsolatokig.

Anna Freud szerint még súlyos gyermekkori trauma is reverzibilis lehet. A gyermeknek óriási rugalmasságot tulajdonított, rendkívüli öngyógyító képességgel, ami lehetővé teszi az átmeneti deviációt követő normál fejlődési útvonalra való visszatérést.

Szorongás modelljében különbséget tett a belső világból eredő félelem és az objektív szorongás, így a gyermek szüleitől vagy a külső világ egyéb vonatkozásaiból származó félelem között. Feltételezte, hogy a gyermekkori szorongásformák bizonyos fejlődésen mennek keresztül. Az archaikus csecsemőkori szorongásformák lecsendesülnek, ha a gyermek elég megnyugtatásban részesül, és ha az énfejlődés lehetővé teszi a realitás felé fordulást. Az ösztönkésztetések feletti kontrollt megkövetelő tárgy belsővé tételéből származik a tárgy szeretetének elvesztésétől való félelem. Míg a korai tárgyvesztéstől való félelem a megsemmisülés vagy a teljes tehetetlenség érzésében ölt testet, addig a szeretet elvesztésétől való félelem a büntetéstől, az elhagyatástól vagy valamilyen természeti katasztrófától való félelemként jelenik meg. Ezek a szorongásformák extrém módon felerősödhetnek belső konfliktusok vagy a szülőkkel való nehezen feloldható konfliktusok esetén.

A fallikus fázisban a kasztrációs szorongás a műtéti beavatkozásoktól, a betörőktől, kísértetektől való félelmekhez vezet, minden olyan helyzetben, amely felerősíti az ödipális konfliktust.

A szégyenérzet és a hozzá kapcsolódó szociális szorongás megjelenését Anna Freud a korai iskolai évekhez kötötte, a társas kapcsolatok számának megnövekedése miatt. A felettes-én teljes kifejlődésekor a szégyenérzet miatti szorongás bűntudatba fordulhat. Meg volt győződve róla, hogy a gyermeki szorongások természete jól jelzi a gyermek fejlődési sajátosságait. Úgy gondolta, hogy e szorongásformák sorsa a gyermeki védekezésmódok fejlettségén múlik. Megfelelő védekezések hiányában a szorongás elöntheti a gyermeket, és pánikállapotokra, szorongásos rohamokra való hajlam alakulhat ki.

Csendszünet

Éppen öt hónapja, hogy nem írtam egyetlen sort sem itt a blogomban... Rettenetesen hosszú idő ez, semmiképpen nem szerencsés egy ilyen fajta kommunikáció esetében. A késztetés sokszor megvolt, és mégis a hétköznapok nagyon elnyeltek. Azt hiszem a legnagyobb kihívást az új egyetemen való helytállás jelentette, annyi feladatot rótt rám, amely már nem hagyott teret oly kedves kedvteléseknek. No, de akkor jöjjön a folytatás, holnap jelentkezem egy újabb bejegyzéssel, viszont kicsit elkanyarodva a szakdolgozatomtól, a személyiségfejlődés stukturális és tárgykapcsolat elméletei felé veszem az irányt. Nézzétek ezt el nekem, szerelmese vagyok ezeknek az elméletalkotóknak. Ígérem a szakdolgozati vonalam sem marad befejezetlenül.